HAMLET

Zsehránszky István

VISSZATÉRÉS SHAKESPEAREHEZ, CSEHOVHOZ…

Kisvárda XVII. (6.)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-00

A Kisvárdai Fesztivál idei kiadásának egyik jellemzője, hogy a klasszikusok eredetibb és összetettebb megszólaltatása. Amikor egyáltalán sikerült megszólaltatni őket… Ez a komplexebb és objektívebb rendezői vízió szembetűnő volt Az ember tragédiája esetében vagy a Woyzeck előadása alkalmával, s folytatódik a sor az Othellóval valamint a különféle dramatizálásokban jelentkező Csehov-művekkel, és a műsor tartogathat még meglepetést. A csíkiaknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy a Tragédia is játék – de micsoda fölséges játék! Érdemes végigjátszani minél többször, minél figyelmesebben és minél felszabadultabban! A szertelen romantikus drámából, a Woyzeckből a kolozsváriak szigorú, szoros ritmusú és lelkünkbe maró szertartást alkottak. Kár, hogy nem tudtak valami hasonló erejű és értékű rituálét csinálni a szabadkaiak is a Magyar Elektrából – odalett egy ritka szép találkozás esélye… De a sepsiszentgyörgyieknek sikerült visszatérni az Othellóval Shakespearehez. Igen, ne lepődjünk meg ezen. Az Othellóról is le kellett takarítani a magyar színjátszásban évszázadok óta reá rakódott üledéket. Hamis értelmezések, közhelyek szemetét – az olcsó, patetikus álromantikát stb. Egyre inkább világossá válik, hogy az alkotó értelmezés mindig visszatérés - az eredetihez, az igazhoz, a valós értékhez, amit a klasszikus, köszöni szépen, már megalkotott. Az utókor viszont, a klasszikus tollával ékeskedők, a fogyasztók mindent megtettek, hogy saját képükre és hasonlatosságukra formálják, hogy eltűntessék az örökséget. Mivel már írtunk erről a nem mindennapi előadásról, Bocsárdi és társai sikeres mentőakciójáról, most a Kisvárdán elhangzott értékelésekből adnánk ízelítőt.

Gabnay Katalin budapesti színházkritikus „monstruózus intarziának” nevezte a sepsiszentgyörgyi Othello-előadást. A monstruózus az előadás tartalmára vonatkozott, arra hogy Bocsárdi is – akárcsak Shakespeare – szörnyű világot rajzol ebben a darabban. „Rosszlátó, bánatlátó.” Kegyetlenül törli a pátosz pillanatait. Ha egyáltalán van ilyen Shakespearenál – vagy a kisszerű utódok kenték be vele… Ez a rosszlátás, bánatlátás a jók pusztulása miatti fájdalom - és harag! – szüleménye. Mert Bocsárdi az Othellót megtestesítő Pálffy Tibor és a Desdemonát elénk varázsoló Kicsid Gizella közreműködésével felmutatja a szépet is. Azt, hogy ezek az emberek „nagyon szeretik egymást. Közöttük biológiai kötés létesült, teljes értékű vállalás…” Ami nem él meg a Jágó-világban. „Jágó egy bohóc, egy jövő-menő manó” – aki a legtermészetesebb módon (!) veszejti el e két óriást. Mert világunkban – az emberi világban – rendszerint ez történik. Ezért „nincs szeretet, részvét” az Othellót és Desdemonát körülvevő manók iránt. Az intarzia pedig a különféle stílusok, színpadi nyelvek együttesére vonatkozik, amelyet a kritikus nem mindig érez szervesnek. Ebben ellentmondanánk neki…

„Gyönyörűség, ahogy az előadás az emberi viszonyokról szól… Humor, irónia, fájdalom… Játékkal, gesztussal, verbalizmus nélkül… Ami elvarratlan, azért elvarratlan, mert ilyen a világ” – állítja Szűcs Katalin színházkritikus, a Kisvárdai Fesztivál műsorának válogatója. „Rengeteget fejlődött az előadás színészi vonatkozásban” – mondja Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, a műsor másik válogatója. Ő már négyszer-ötször látta, és főleg Váta Loránd Jágó-alakításának a gazdagodását emeli ki. Félelmetes szörnnyé nőtte ki magát ez az aprócska bohóc, jövő-menő manó a bemutató óta eltelt esztendőben – tennénk hozzá, megtoldva még azzal, hogy maga a Pálffy által alakított Othelló is árnyaltabb, pontosabb lett: most már érzékelhetővé vált, például, az a momentum, amikor a mórban megszületik a gyanú, megfogan az önpusztító, gyilkos féltékenység magja. Amikortól hatni kezd a Jágó-adagolta méreg…

A vitán résztvevő szakemberek szinte versenyeztek abban, hogy ki milyen részletszépséget fedezett fel. Ungvári Ildikó marosvásárhelyi színiakadémiai tanár, például, örömmel említett egy nagyon szép képi megoldást: a harangkötél és a leheletfinom kendő „érdekes tárgyi társulását”. Amit más hozzászóló is észrevett. Köllő Katalin kolozsvári színházkritikus szerint „a kendőügy olyan súlyos, hogy még a harangot is meg tudja kondítani”. Lépten nyomon „gyönyörű értelmezéssel, rácsodálkozással találkozhatunk”. És az előadásbeli játékok „tényleg a shakespeare-i szöveget értelmezik, abból építkezik színész, rendező, mindenki” – hangsúlyozta Ungvári Ildikó. Nem pedig hozzáadások, betoldások, idegen testek, önkényes tapasztások stb. S mintegy konzekvenciaként fogadhatjuk Nánay István magyarországi színházi szakértő megállapítását: „Ez az előadás visszatér Shakespearehez, szakít a magyar Othello-előadások hagyományával.”

A Csehovhoz való visszatérésről egyelőre nem tudunk véleményeket idézni, ma lesz róla a szakmai vita. Mármint a szerdán látott két Csehov-adaptációról: a gyergyószentmiklósi Lakodalomról, és az Újvidéki Színház De mi lett a nővel? címűről. Mindkét előadás igazi csehovi vígjátékot produkált – az előbbi rendkívül markáns alakításokra épülő, vérbő, olykor groteszkbe forduló komédiát, az utóbbi pedig kifinomult, főleg jellemkomikumra épülő, rendkívül szellemes komédiázás volt, ami szintén benne van a csehovi pakliban.

Othello, a velencei mór

kapcsolódó írások

FÉLTÉKENYSÉG RELOADED HUNITER KISVÁRDAI LAPOK