HAMLET

Zsehránszky István

JÁTÉK A TRAGÉDIÁVAL

Kisvárda, XVII. (2.)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-08

A Kisvárdai Fesztiválon napi három előadásos ritmusban zajlik az élet. Komárom és Temesvár két-két előadással jelentkezett. A felvidékiek a már említett II. Józseffel és A gazdag szegényekkel, egy Jókai után szabadon színpadra álmodott musicallel, a bánságiak pedig az Ibusárral és Az írással. És megjelentek a csíkiak is: jöttek, láttak és sok mindenkit meggyőztek Az ember tragédiájával. Beindult a bábszínházak délelőtti műsora: egy héten át hat társulat szolgáltatja a matinét. Minden délelőtt szakmai megbeszélést tartanak a délután és este látott előadásokról, három délután pedig workshopot szerveznek a bábosoknak Fodor Tamás irányításával. Kénytelenek vagyunk tehát válogatni.

Szívünket melengeti a csíkiak sikere. Pedig az előadás előtt, a nyitott színpadot látva, két gimnazista leány így vélekedett: „Díszlet ez? Egy hosszú asztal. Alacsonyra engedett lámpák… Valami új felfogás lesz…” Mondanunk sem kell, hogy nem a kitörő lelkesedés hangja volt. Aztán, ahogy benépesült a szín, és működni kezdett: az olvasópróbából előadás lett, rendre mindenki ráhangolódott. Gavriil Pinte eljátszatta a kötelező olvasmánytól való eltávolodás, megszabadulás momentumát. A színészek kezdetben szövegbe bújva keresik a szerepüket. Vetélkednek érte. Aztán megtalálják – rajtuk marad -, az asztalok díszletté válnak, a lámpák fölemelkednek, a tér színpaddá változik, és kezdődhet az előadás. A Csíki Játékszín gyorsvonati sebességgel robog át a Tragédián.

E robogásban egyre inkább érzékelhetővé válik, hogy az Ember tragédiája lényegében komédia. Ádám első szembesülése a történelemmel, az Egyiptomi szín meglehetősen nyomasztó. Ezt a Giacomello Roberto által játszott rabszolga sorsa teszi azzá: ahány követ rak – fehér kört rajzol – a piramisra a szerencsétlen pária, annyi verést kap. Az általa rajzolt körök közepe rendre vérpiros lesz, és a rabszolga kinyúlik a fáraó színe előtt. Ez az egyiptomi félistenként megjelenő Ádámot annyira megdöbbenti, hogy lemond a trónról, és Luciferrel más világba vezetteti magát. Igen ám, de az is nyilvánvalóvá válik, hogy Ádám gesztusa nem old meg semmit. Ezt a tömeg groteszk reakciói jelzik: nem tud és nem kíván élni a szabadsággal, új kényurat választ előbb-utóbb. Pinte nagyon lényeges dolgot jelez a tömeg kollektív viszonyulásaival, nevezetesen azt, hogy ami az egyén szintjén természetes és helyénvaló, tömegesen, csordában művelve félelmetes, groteszk és abszurd. Az ember tragédiája lényegében komédia: fekete humorú vígjáték. Ha Dante nem kevésbé tragikus művét, Az isteni színjátékot komédiának nevezte – eredeti címe Divina commedia –, akkor Pinte rendezését követve, a madáchi mű lényegébe hatolva, talán mi is megtehetjük ezt, Emberi színjátéknak vagy Emberi komédiának tekintve – legalább magunk számára – a művet.

Az ember a tömegben veszti el azt, amit születésével - egyénként – kapott: a szabadságot. Szabad akarata önmaga paródiájává válik. Ez a tragikus farce egyre jobban kibontakozik a történelmi színek során. Athénban – a demokrácia ősi formájában – már világosan látható, hogy mennyire silány a népakarat. Már az athéni demokráciában benne voltak a bányászjárás előképei, a kommunista magatartás csírái. Ezt a rendezés úgy érzékelteti, hogy a tömeg félelmében vörös lepel alá bújik, majd a személytelenség leple alatt fölbátorodik, és véres bűntettre vetemedik: megöli Miltiádészt, a város védelmezőjét. A Párizsi színben is megjelenik a tömeget bátorító lepel, de már trikolór formájában – mintegy jelezve az emberiség újabb rákfenéjének a születését, a nemzeti türelmetlenségét. Az ember újabb embertelen találmánya: nemzetállam és a nemzeti csordaszellem megjelenésének momentuma ez. A fogyasztói társadalom sem mai találmány, a Római színben teljes pompájában jelenik meg a gazdagok gátlástalan élvhajhászása, szabadossága és cinizmusa a kevésbé tehetősek végtelen kiszolgáltatottságával együtt.

Gavriil Pinte rendezése, a Tragédiában meglévő fekete komédia feltérképezése és színpadi megvalósítása óriási áttörés. Igazi drámává – Emberi színjátékká változtatta a könyvdrámát. Élő színházzá! – a színpadjainkon legalább száz éve tetszhalottként sínylődő művet. Vállalni merte azt, hogy letörli a Tragédiára rakódott több réteges port – a patetikus szemforgatás maradványait. Hogyan érte el ezt? Mindenekelőtt úgy, hogy rendkívül felpörgette a ritmust – a szöveget nagy hangerővel, gyorsan és pátosz nélkül mondják, a mai felgyorsult élet ütemében. Úgy, mintha a néző előtt fogalmazódna meg, szakadna ki a szereplőből a szöveg. A Bizánci színben például a hitvitázók kétségbeesetten üvöltik a nézeteiket – amelyek között nincs lényegi különbség, csak a hangerő győzhet, illetve az, aki jobban bírja szusszal. És aki gátlástalanabb! De így van ez a francia forradalom idején is. Állandóan tetten érhető a tragédia komédiába fordulása, és a közönség jó néven veszi ezt. Ugyancsak a Párizsi színt idéznénk. Robespierre és Saint Just a Marseilles dallamára énekli a Danton elleni vádakat. A nézők így jobban érzékelhetik a vádak hamisságát, koholtságát, a hatalmi harcban bevetett manipulációt – és harsány nevetésre fakadnak.

Érdemes felfigyelni erre az előadásra!

Az ember tragédiája

kapcsolódó írások

ELJÁTSZOTTUK A TRAGÉDIÁT KISVÁRDAI LAPOK