HAMLET

Zsehránszky István

LEGYEN-E POLITIKA A SZÍNHÁZBAN?

Kisvárda, XVII. (1.)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-04

Visszakézből jöhetne a válasz: Ne legyen. Elég volt belőle! Nem kell bemocskolni a művészetet tőle idegen dologgal.

Csak hogy a kérdés nem ilyen egyszerű. Megszoktuk - a történelem megszoktatta velünk -, hogy tájainkon a közjó hivatásos vagy önjelölt intézői, a politikusok mással végeztetik a piszkos munkát, sőt, a saját munkájukat is, így sokszor gyávaságból, kényelemből vagy egész egyszerűen azért, mert hivatásuk gyakorlására alkalmatlanok, a művészekre bízzák saját feladatuk végzését. Néha az is előfordult, hogy, pontosan a politikusok hibájából, lehetetlenné vált a közéleti kérdések közéleti kezelése, s csak a művészet maradt egyetlen eszközként. Így vált eszközzé a cél, újabb szerencsétlenséget szülve… Ez történik ma is, meglehetősen gyakran. Vagy még rosszabb, amikor a politikusok maguk játszanak színházat, rossz műkedvelőkként, parlamentben, választások előtt stb.

Az idén a Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiválja is egy ízetlen show-val kezdődött. Ami óhatatlanul bekövetkezik, ha beengedik a farkast az akolba. De, megdöbbenésünkre, nem is az ilyenkor – mindenkor! – közönségre áhítozó közbajnokok produkciója, hanem egy hivatásos művésznek – Hegedűs D. Géza, a MASZK elnökének - az amatőrködése volt a legfárasztóbb. Miután elpuffogtatott minden közhelyt arról, hogy mindenünk e nyelv, és a színház fő küldetése, egyedülálló szerepe a nyelv életben tartása (nem tudom, hogy ilyen felfogással hová teszi a mozgásszínházat például, hogyan számol el vele?), szóval ezek hosszú és lapos, de rendkívül heves és hangos fejtegetése után, amit gyakran amolyan pártfőtitkári gesztikulációvak is megtoldott (jó alakítás lett volna egy abszurd drámában!), Hegedűs D. Géza úr keblére ölelte a határon túli színházakat: felajánlotta nekik, hogy testületileg lépjenek be a MASZK-ba. Gyertek a mi kalapunk alá! Mi volt ez? Szirénhang? Kortes beszéd egy színész szájából? Tisztességes ajánlat? Talán akkor hihetnénk neki, ha a MASZK elintézné azt is, hogy amennyiben Kisvárdán kizárólag a magyarországi színházi szakma képviselői ítélkeznek a határon túli magyar színházak előadásairól, akkor Pécsett, a magyarországi színházak országos szemléjén a határon túli magyar színházi szakemberek végeznék a díjak odaítélését. És amennyiben a Kisvárdai Fesztivál műsorát magyarországi színházkritikusok válogatják, akkor az Országos Színházi Szemléhez a határon túli magyar színházkritikusok állítsák ki a belépőt a társulatok számára. Így lenne méltányos és természetes. Ha ezt elintézné, akkor hinni tudnánk a MASZK-nak. A határon túli magyar hivatásos színjátszás, színvonalát tekintve, semmiben sem marad el a magyarországitól. Jól láthattuk ezt a Gyergyói Kollokviumon. A kölcsönösséget kívánjuk, művészet tekintetében nem szorulunk alamizsnára.

Aztán végre megkezdődött az első előadás – ténylegesen beindult a Fesztivál. Úgy gondoltuk, végre túlvagyunk a megnyitók örökös rossz ízű show-jin. Nem így történt. Verebes István rendező, a Komáromi Jókai Színház művészeti vezetője gondoskodott a folytatásról. Az ismert és elismert magyarországi színházi szakember rossz politikai viccet csinált Szomory Dezső II. József című darabjából. Szomory Dezső szövegéből napnál világosabban kitűnik, hogy II. József császár, a „kalapos király” botcsinálta és önjelölt üdvözítő. Ő a racionalizmus jegyében akarja boldogítani a világot, de úgy, hogy közben életben tartaná a Habsburg-birodalmat is, sőt ő maga, a császár lenne letéteményese minden hatalomnak. Szomory a drámaírás művészetével el tudja hitetni, hogy élt, létezett egy ilyen lény – és akár ma is létezhet! Mert Európának ebben a csücskében, s talán még sok más helyt világszerte, lényegében nem sokat változtak a körülmények, akár mai is lehetővé teszik ezt. Hadik, Kaunitz, Pálffy, Ilyésházy, Balassa stb. – a hajdani és a mai hatalmasok – egyébre sem képesek. Mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul visznek a vágóhídra bennünket, valahányszor csak lehetséges. Szomory tehát tragédiát írt. Az itt élők rendszeresen megismétlődő tragédiáját, amelybe belefér a II. Józsefé is – mint okozóé és mint elszenvedőé.

Ezzel szemben Verebes történelmi-politikai kabarét csinált. Ami jó is lehetne abban az esetben, ha a produkció képes hitelesen megeleveníteni azt, amit parodizál, amin pioénkedik stb. De nem erről volt szó. A rálátásos, távolságtartó beállítás nagyon is korszerű és helyénvaló lenne, ha a rendező megcsinálta, illetve a színészekkel megcsináltatta volna azt is, amire rálátunk, amit ironizálunk, amivel nem tudunk azonosulni. Így előbb volt a karikatúra, és azután a tárgya. Nehéz ügy… Vonatkozik ez mind a főhősre, II. Józsefre, mind a korabeli magyar urakra, az egész bécsi udvarra, sőt a római pápára is… Lichtenstein hercegné, Eleonóra az egyetlen valóban művészileg megrajzolt, élő és hiteles szereplő, aki körmönfontan, nagy asszonyi hozzáértéssel kifekszi – bocsánat, kihegedüli alkalmatlan férje sorozatos katonai előléptetését a császárból. De egy alakítás – a Bandor Éváé – kevés ahhoz, hogy hitelessé tegyen egy előadást.

Az olcsó, papramorgó stílus pedig rossz emlékeket idéz, az ötvenes évekbeli kommunista színház egyszerűsítéseit, sekélyes sablonjait. Ez volt az első napon. Még hátra van kilenc. Reménykedjünk.