HAMLET

Zsigmond Andrea

Gyergyó-koktél

Irodalmi Jelen, 2005-07-00

Fel-feldobott kő

A Figura elhíresült már erről-arról; a régi és az új is. Túlzott színházi lelkesültségéről, arról, hogy tovább próbál nyújtózni, mint ameddig bárminemű takarója ér – e gesztusai különféle körülmények között, de körülbelül előadásonkénti gyakorisággal ismétlődnek. (De érdemes másképp, kérdem én, bármit is...?)

Május végén harmadszorra is megrendezte Románia kisebbségi színházainak találkozóját. Annak ellenére, hogy városát meg a tágabb haza színházi/szellemi „nagyjait” ez az egész nemigen hozta lázba.

De miért is kellene bárkinek ott lennie? Ma már anakronisztikusan hangzik kötelességről beszélni, még a kultúra kapcsán is. Kínálatról, előnyökről talán igen. Az a kérdés tehát, hogy aki nem volt ott, veszített-e bármit is? A kollokvium szakmai beszélgetésein (mert ilyenek is voltak Gyergyóban, csak kevésbé sikerültek hatalmi játszma jellegűre, mint a kisvárdai beszélgetések) fel-felmerült a kérdés: érdemes kétévente megrendezni ezt a kollokviumot a két német társulat, az egy zsidó meg a tíz-tizenkét magyar színházi csoport számára? (Beleszámítottam a végzős magyar színiosztályokat meg az Ariel gyermekszínházat is.) Éppen Gyergyóban? Éppen fesztiválidényben, amikor egymást éri a marosvásárhelyi „látványszínházi”, a szebeni nemzetközi, a kisvárdai határon túli magyar, no meg a pécsi magyar–magyar színházi fesztivál? Aki meg a román szakma előtt szeretne tetszelegni, tessék annak ősszel – ha meghívást kap – Bukarestbe, Caragiale fesztiválra menni!

A kollokvium sorsát boncolgatók két alternatívát láttak értelmesnek a következő kollokvium(ok) számára: vagy szakmailag próbáljon meg többletet nyújtani az ideérkező színészek, szakemberek számára, olyasmit, amivel itt tartja őket a rendezvény kilenc napjára (ez pedig, kérdem én, mi lett légyen, mi körözi le például a szebeni fesztivál nemzetközi színházi kínálatát), vagy az ittlét alatt az ideérkező társulatok vállaljanak több tájelőadást, játsszák be egész Székelyföldet. Ettől a második javaslattól viszont két okból fáznak a szervezők: egyrészt emberfeletti lenne az ennek megszervezésével járó munka, másrészt meg ez nagyon hasonlítana a fesztiválnak a többi város (teszem azt, Csíkszereda) általi lenyúlásához. Ezt pedig, bárki beláthatja, hagyni nem lehet. (Megtörténik az úgyis magától... ha jól telefonírozgat a színházakkal az ottani szervező.)

Marad tehát minden a tehetetlenség állapotában. Mint már annyi minden, annyiszor. Hiszen fizeti az útiköltséget, a napidíjakat a román állam illetékes minisztériuma.

Párosítások
Az előadásokban, hogy így együvé voltak terelve, felfedezhetővé vált néhány közös vonás, hogy ne mondjam: tendencia. Például az, hogy mindnyájan, így vagy úgy, megpróbálnak elszakadni (végre) a lélektani realista hagyománytól. Van, amelyik előadás a játékmódon változtatott, mások egyelőre a lineáris történetvezetést, az egységes jellemet, az egy színész per egy szereplő leosztást bontották meg (vagy is-is). Csakhogy azt láthattuk, hogy a stilizált játékmód, az „avantgárd” technikák sok esetben nem tudnak szervesülni az előadásban, érdemben nemigen tud mit kezdeni velük a produkció.

A bukaresti zsidó színház jiddis nyelvű előadásában, a Ruth könyvében négy Ruthot láthattunk, gyermeket, fiatalt, középkorút, öreget, valamint ugrálást az időben, s vágástechnikát (ez utóbbival az előadások zöme előszeretettel élt). De a linearitás felfüggesztése nemigen tett hozzá az előadáshoz. S bár különböztek egymástól a Ruthok, rendben, de miért nem játszta több színész például Ruth anyját, férjét is? Őket mindig ugyanolyannak látta a főszereplő?

A marosvásárhelyi negyedévesek Amphitryonjában izgalmasnak ígérkezett ez a játék: bár különböző alkatú színinövendékek játszták, az Amphitryon és a Jupiter, a Merkur és a Sosias figurák határai átjárhatókká váltak. Egymás szerepét, szövegeit át-átvették a színészek. Kár, hogy ez (a Hargitai Iván által jegyzett) előadás sem viszi teljesen végig az ezzel való játékot, egy idő után egyértelmű lesz, ki kicsoda tulajdonképpen, s az identitászavar-kérdésnek sem lesz tétje.

A székelyudvarhelyiek Szeget szeggel előadásában egy-egy színész több szerepet játszik. Úgy osztotta szét a figurákat a rendező (Alexandru Berceanu), hogy egy-egy színész ellentétes jellemeket alakítson – Szalma Hajnalka például a szűzies Izabellát s a kéjsóvár Tekerinét – vagy épp egyazon cselekvésfajta két szintje mutatkozhassék meg az összevonás által: Posta Ervin alakítja (nem túl erőteljesen) a trónról halálos ítéletet osztó Angelót és magát a hóhért is. Ésszerűséget láthatunk abban is, (a)hogy Ráduly Csaba Pompeiust transzvesztitának játssza, tud kezdeni valamit ezzel a közhelyszerű poénnal. Ellentétezéssel él: a női öltözetű Pompeius a méltóság kifejezője, az előadás egyik legöntudatosabb, legcinikusabb figurája lesz. A nemi szerepek kérdése ráadásul továbbra is felvetve marad: a hercegnő Izabellába szeret bele. Az előadás aktualizáló tendenciája ugyanakkor nem merül ki az ilyenszerű szenzációhajhászásban. A szereplők modernizáltak, rágóznak, bőrdzsekit visel némelyikük – épp a bőrdzsekis Szabó Eduárd győz meg a leginkább arról, hogy Luciója mai, élő szereplő. Ráadásul neki is sikerül (a Ráduly Csaba figurájához hasonlóan) szereplője, a „vagány” sztereotípiáját felülírnia: az előadás értelmes, emberien érző figurái épp ezek, akik nem töltenek be hatalmi vagy a hatalmat kiszolgáló pozíciót a társadalomban. Ezekkel a szubverziókkal azt éri el az előadás, hogy le tudja hámozni szereplőiről a társadalmi mázt, megmutatja esendőségüket, és – hisz ekörül forog a játék – azt, hogy egyformán hozzájuk tartozik a szexualitás. Ha más-másképpen szembesülnek is ezzel.

Nagyítás

A sztereotípiák, a sémák Gyergyóban látott más előadásokban is kulcsszerepet játszottak. A marosvásárhelyi Negyedik nővér nem átértelmezi őket, hanem megmutatja, hogyan itatja át az emberek életét, végül maga az előadás is hogyan válik show-vá. Szereplői a média világából merítik vágyaikat. Talán jót tett volna az előadásnak, ha nem uralja annyira a realista regiszter, több stilizációt, gyakoribb felnagyított játékot, illetve ezek árnyalatait csempészik bele (irtó nehéz lehet, elismerem – de a darab, mely a dokumentumtól a reklámig sok műfajt megvillogtat, igazán megbírná a nagyobb skálát). Igaz ugyan, hogy az előadás stilizáltabb jeleneteivel az volt a baj, hogy nehezen találták meg a mértéket a szereplők, figurájuk nem egyszerűen giccses, de nevetséges, erőtlen volt. Emlékezetes marad viszont az előadásból az előbb bugyutáskodó figurát alakító Zayzon Zsoltnak az a jelenete, melyben manökenszerűen vonul be. (Ritkák magyar előadásokban az ehhez hasonló, pontos, szinte koreografált mozdulatsorok. Nálunk egyelőre még mindig a természetesség, a keresetlenség a nyerő. Gyenge a mozgáskultúra – ezt a kollokviumon is láthattuk. Pl. abban a váradi jelenetben, melyben a színészek „bábszerűen” mozognak!)

Ezért (is) lehetett akkora sikere Radu Alexandru Nica előadásainak. A fiatal rendező, aki az idén kapott debüt-díjat az UNITER-től (Román Színházi Szövetség) – itt Gyergyóban is elvitte a legjobb rendező díját –, két német nyelvű előadással érkezett: a szebeni német társulatnál Aki Kaurismäki Bérgyilkost fogadtam, a temesváriaknál a szintén kortárs Marius von Mayenburg Lángarc című darabját rendezte meg. Az előadások tele vannak friss ötletekkel, s minden pontosan le van bennük kottázva: pl. az is, hogy az egy ember s egy szék által „játszott” motorkerékpárt a motoros hogyan támasztja ki leszállás után. A Lángarc igyekszik a lehető legtöbb megszokást felülírni: tényleg, a szereplőknek miért is kellene valószerű pozíciókban ülniük a kanapén, meg ki állítja, hogy az ágynak vízszintesen (és nem függőlegesen, ahogy ezúttal látjuk) kell állnia. A színészeknek végig egységes, letisztult a játékstílusuk. A Lángarcból főként Ioana Iacob energikus, élő játéka marad emlékezetes. A Bérgyilkost fogadtam-beli játék stilizált, felnagyított gesztusai (többek között) elbűvölték a közönségzsűrit – a díjból kiderül. Hadd idézzünk az előadásból egy jelenetet: a Vécsei Pali alakította pincér előbb flegmatikusan viszonyul az öregemberhez, aztán látva, hogy az új vendég még az öngyújtót sem képes meggyújtani, segít megtanulnia cigarettázni. Játék közben pontosak, élesek, jó ritmusúak a mozdulatai, a mimikája, szinte már pantomimet játszik. A jelenetben közhelyet is jócskán felfedezhetünk (az öregember, aki meghalni készül, mit próbál ki? cigit, piát, nőt...), ugyanakkor a felvállalt giccs mellett ott van a ráközelítés az egyszerű emberi gesztusokra, felnagyításuk, és ezen keresztül meg tud mutatkozni az emberség, valamiféle tragikum. És hasonló jelenetek sorjáznak tovább is. A Bérgyilkost fogadtam szerkezete ugyanakkor kissé hányaveti, az ötletek nincsenek különösebben összehangolva egymással (gondolok itt például az utolsó jelenet előadásba komponált sokadszori újrajátszására; erre nemigen készíti fel semmi a nézőt). Azt is hiányolom, hogy bár előadásaiban felvállalt a sémák, a sztereotip szerkezetek jelenléte (pl. a férj folyton újságot olvas), a rendező egyszerűen csak használja ezeket (annyi, hogy rájuk erősít), de nem látom azt, hogy valójában hogyan viszonyul(junk) ezekhez. (Illetve a Lángarcban: a szülők hülyék, csak sémákban tudnak létezni, de bezzeg a gyerekeik!) A kamaszos témaválasztás meg a sarkítás (a szexualitás ébredése, a társadalommal szembeni lázadás, öngyilkosság) valószínűleg előbb-utóbb tisztulni, változni fog Radu A. Nicánál.

Több előadásban láthattuk a kollokviumon, hogy két színész egyforma mozdulatsort visz végig; jó mutatója ez annak, hogy a realizmustól el próbál szakadni az előadás (technikai mutató is viszont: nagyon nehéz jól csinálni – a szebenieknek sikerült...). A természetesség elvének megtagadása remélhetőleg ahhoz vezet majd el, hogy a különböző színházi elemek önálló kifejező funkcióval bírnak majd, s nem kell majd redundánsdan egymáshoz idomulva egymást leszorítaniuk. Ennek a megvalósulását azonban egyelőre csak hellyel-közzel lehetett látni a kollokviumon. Az erre való törekvés viszont kitapintható...

Önálló kifejezési eszközzé próbált válni a játékmód az Öltöztessük fel a mezteleneket-ben, Bocsárdi László kolozsvári előadásában (e tendencia sajnos nem eléggé egyértelmű!). Itt az, hogy Kántor Melinda szélesebb gesztusokkal, és nem föltétlenül valószerűen (a szöveggel megegyezően), Bogdán Zsolt pedig szinte mikrorealistán játszik, úgy tűnik, összefüggésben van az általuk játszott figurák jellemével.

Idézetek

A nagyváradi Tom Jonesban válogatás nélkül sültek el a különböző (például aktuálpolitikai vagy a drámatörténetből ismert) poénok. Ezeknek a kiszólásoknak, de a felvállaltan suta játéknak is köszönhető (a darab szereplői maguk is színészek, és játszanak, talán a 18. sz.-ban), hogy a színészek meg a nézők is – egy darabig – élvezték az előadást. (Ez azonban hamar kifáradt: a váradiaktól továbbra sem nagyon lehet elvárni, hogy „belehaljanak” kicsit az alkotómunkába.) Felmerül azonban az előadás kapcsán a kérdés: lehet-e öncélúan dobálózni az ilyen poénokkal, illetve mit kezdjen valójában az idézetekkel egy előadás? Általuk visszautal egy másik hagyományra, rendben. De kezdenie is kellene ezzel valamit, nem? Vagy csak ad hoc...

Radu A. Nica előadásaiban a Pulp Fiction című Tarantino-filmből hallhattunk mondatokat. Az „I love you, Honey Bunny” előbb a rebellis fiatalok szájából hangzott el (rásimulás a filmbeli kontextusra), később a fásult szülőkéből (irónia?). A következő pillanatban viszont már tovább pörög az előadás.

Nemcsak szöveges idézettel találkozunk itt, a Lángarcban (s ez már színházibb – illetve filmes! – idézet): az előadásban, mely egy család nem túl rózsás mindennapjaiba enged bepillantást, az apa a tévé előtt ülve a Bundy családról szóló film közismert zenéjét dúdolja. A Kaurismäki-előadásban meg a Lola rennt című film újrajátszatós technikájára ismerünk. A csíkszeredai Lucifer a Mátrix című filmből tulajdonít el egy gesztust, ha igaz: a filmbeli rosszfiú, az ügynök sajátos fejmozdulatát (technikailag mondjuk nem teljesen egyforma a kettő...).

Elég ennyi? Az idézet egybe tudja játszatni a régi és az új kontextust? Vagy erre nincs is szükség? Szabad az analógiának felületesnek, ötletszerűnek lennie? (És mikor az?) Ám kétségtelen, hogy mindenképp „viszi” az előadást...

Az ember tragédiája különben, a csíkszeredai, végig ilyen játékos, nézhető előadás (ez ugye e darab esetében nem kicsiny dolog). Rendezője, Gavril Pinte abból dolgozik, ami adott a társulatnál: sok fiatal, tapasztalatlan színész. Az előadás, amely „diákszínjátszók próbája”-ként indul, a tömegre fókuszál, annak emberi, esendő, bohócos tagjaira. (Ádám és Éva közülük való.)

Vannak idézetek a Szeget szeggel-ben (lexikon-szócikk, újsághírek), a Negyedik nővér pedig egyenesen önmagát idézi – persze a televíziós műfajokat meg Csehovot is, nem feledjük –: az öcsi (ő a negyedik a családban) a nővérei életéből ötvöz együvé részleteket, s önmaga által megéltként adja elő a történetet egy dokumentumfilmes forgatáson. A talán legszervesebben az előadásba komponált idézet azonban a figurás Lakodalomban található: a Figurától már megszokott energikus előadásban Hemingway öreg halásza is szerepel, egész történetével, nagy halával.

Ez a halász (Szabó Tibor) az autentikus létet mutatja fel a menyasszony számára, a sznob, sztereotípiák szerint élő lakodalmas társaság ellenpontjaként. Talán ugyanerről szól az Öltöztessétek föl... S ennek az apoteózisát látjuk a sepsiszentgyörgyi Médeiában.