HAMLET

Zsigmond Andrea

Székelyudvarhely színei

Világszínház 2004/6. szám, 2004-00-00

Suzanne házassága

Ha román rendező magyar színészekkel, vagy magyar rendező román társulattal dolgozik, az előadástól a társulat színházi kultúrájának gazdagodását reméljük. Az eltérő hagyományokat képviselő alkotók gondolkodásmódja azonban nem mindig illeszkedik egymáshoz, ilyenkor próbálkozásuk torzszülöttet eredményez. Az előadásban a vizualitás eltakarhatja a verbálisan kifejezett tartalmakat, vagy a visszafogott, realista játékmódhoz szokott színészektől csak elnagyolt, sematikus figurákat látunk; ilyenkor a színész vagy nem azt csinálja, amit a rendező kér (esetleg a bemutató után visszalopja játékába a biztosnak tartott megoldásait), vagy kelletlenül, az előadáson kívül maradva játszik.

Marius Oltean székelyudvarhelyi rendezésében, a Figaro házasságában nincs ilyen ütközés: az előadás vizualitása és a textus kiegészíti egymást. A látványt nem pompás díszlet, hanem a színészek jelmezei uralják: a fehér meg a narancs és bordó közti színek a szereplőket jellemző árnyalatait, különös öltönyöket, oldalt felhasított miniszoknyákat látunk. A látvány része a szereplők hangsúlyos, enyhén stilizált mozgása is, amely jól érvényesül a „tiszta” térben. Pörgős játékot látunk, amikor Suzanne (Szalma Hajnalka) Chérubint (Ráduly Csaba), majd a grófot (Szabó Eduárd) rejtegeti egy pompás karosszék körül, miközben újabb férfi vendégével „fesztelenül” társalog, vagy Marcellina (László Kata) másodpercenként másféleképpen próbálja kézcsókra bírni a Bartolóval (Dunkler Róbert) beszélgető Figarót (Szabó Jenő), illetve Suzanne és Marcellina szópárbajuk közben egymásnak pukedliznek.

Középen háromszor három méteres dobogó áll, mögötte egy valamivel magasabb egészíti ki, jobbra-balra keskeny folyosó övezi. A háttér: sötétzöld lepel, középen rés, ezen lépnek be az épületen kívülről érkezők. Kétoldalt a szobák felé lehet távozni. A dobogókon jelenetenként változó számú és típusú szék, illetve a kerti jelenetben négy kanócos állólámpa jelzi a helyszíneket. Az első felvonás tele van látványos, friss megoldásokkal, a másodikban a lehető leghagyományosabb módon oldják meg a szerepcseréket: átöltözés, az arc eltakarása, a férj hátulról közeledik nejéhez, ezért nem ismeri fel...

A teret szimmetrikus, de nem unalmas építkezés uralja: ha két szék van a színen, az egyik előre néz, a szereplő jobbra fordulva ül rajta; a másik háttal áll, s a színész balra fordul. Ez a kvázi-egyensúly szimbolikusan a szereplők közötti viszonyokat is leképezi: az előadásban az urak és szolgáik erőviszonyai nagyjából kiegyenlítettek. A grófnő (Fincziski Andrea) például éppen annyira tehetetlen férje szeszélyeivel, kicsapongásával szemben, mint a szolgálólányok. A szolgák észjárása többnyire túltesz a gazdákén, a grófot többször is megtréfálják, bár ő mindegyikük sorsának (főleg éjszakáinak) ura. A mindenki által dédelgetett, vékony, álmatag, ügyetlen Chérubin tehetetlen, felmérni sem tudja – nem hogy befolyásolni – a kijelölt viszonyokat, a percről percre változó helyzeteket.

Kis túlzással ez a világ a nőies férfiak és a férfias nők világa. Az előadásban nőuralom van: nemcsak Chérubin tehetetlen, de a grófot Suzanne is, a grófnő is orránál fogva vezeti; a bírót nő játssza (Boér Orsolya); Marcellina ösztönei is csalhatatlannak bizonyulnak (ha nem is lesz kedvese Figaro), ráadásul Bartolo is beadja a derekát, s feleségül veszi. Még a butuska Fanchette (Szász Kriszta) is megkapja, akit kinézett magának: a grófnőért áhítozó Chérubint.

Az előadás motorja nem Figaro, hanem a bájos és öntudatos Suzanne. Semmitől és senkitől sem tart, tudja, hogy a férfiak gyengék, reméli, hogy trükkjeiket sikerül kijátszania. Ő az, aki párjául választotta Figarót (miért éppen őt?), s nem fordítva. Szalma Hajnalka alakítása viszi az előadást.

Ebben az előadásban mindenki mindenkit szeret, senki senkire nem haragszik. Ezért nehéz dolga van Basiliónak, az intrikusnak (Szűcs Gellért), hiszen orv természetére annyi indokot ad az előadás, amennyi a sárkányoknak szokott lenni a mesében. De jelmeze jó, illik hozzá a vastag fekete keretes szemüveg.

A színészek természetessége, játékossága adja meg az előadás hangulatát. A pajkosság, a kedvesség persze a műfaj sajátja. De talán nem ártott volna egy-egy sötétebb tónus: némi szorongás, félelem, aggódás. Például érthetetlen, hogy Figaro miért olyan közömbös, amikor megtudja: kedvesét a gróf még az esküvő előtt meg akarja kaparintani. Szép a kölcsönös megértés, jó látni a színészeket, akik láthatóan jól érzik magukat a színpadon, kellemes dolog egy vígjátékot nézve kikapcsolódni, de hogy ennyire ne történjék meg semmi sem, az azért túlzás.

Üvegcserepek

A július végi, szegedi alternatív színházi szemlén az Utolsó Vonal Társulat Üvegfigurák-előadása volt a fesztivál legkevésbé alternatív előadása (bármit jelentsen is ez a fogalom). A székelyudvarhelyi Üvegfigurák sokkal formabontóbb. Az előadás – mint ahogy más udvarhelyi bemutatók is – szakítani igyekszik a lélektani realista hagyománnyal.

Már a díszlet sem a Tennessee Williams-darabok megszokott kispolgári konyha- vagy szobabelseje. A színpad közepén álló asztal egy hatalmas láda. Onnan kerül elő Jim O’Connor, a jóképű ír fiatalember, Laura Wingfield kamaszkori szerelme és a lánya kiházasításán ügyködő Amanda Wingfield reménysége, „a” férfi, a szebb, értelmesebb élet szimbóluma. (Első megidézésekor vidám ír táncot rop a láda tetején.) Laura, a félszeg lány (László Kata) is egy, a szín jobb oldalán lévő nagy, a nézőtér felé nyitott ládában kucorog, ott nézegeti, törölgeti dobozban tartott, dédelgetett üvegfiguráit, köztük a legfontosabbat, egy tojás alakú finom üveget, amit unikornisnak lát, legalábbis azt mondja. Írógépén is ott, a ládában kopog, úgy tesz, mintha gyakorolna, hogy anyja kedvében járjon.

Ládája préselt papírból készült tojástartó tálcákkal van bélelve, az előadás végén, amikor a lakás bejárati ajtaja kinyílik, láthatóvá válik: a lakást kívülről ugyanígy „szigetelték”. Laura ládája tehát doboz a dobozban, benne egy még kisebb, üvegfigurákat tartalmazó doboz. Üvegfigurák egy üvegfigura kezében, aki szintén üvegfigurák kezében van, amelyek újra és újra széttörnek és összeragasztatnak.

A bezártság másik jelképe a színpad bal oldalán semmibe meredő, sehova sem vezető piros korlátos csigalépcső. Oda vonul el Tom Wingfield, amikor az utált raktárba megy dolgozni, vagy a „moziban”, a mulatóban van. Később, amikor a szöveg szerint elhagyja családját és a világban csavarog, szintén itt üldögél, és fújja a füstöt. Valójában tehát nem hagyja el a „szobát” (múltját?).

Sok-sok pirosra festett, hátul garmadába rakott szék található még a térben, amelyeket az előadás második felében elővesznek, mint Ionesco A székekjében. A háttérben hatalmas, fából készült „lemez” áll, fent nejlon függöny, előtte időnként egy ballonkabátos, néma férfi vonul el. (Amanda régi udvarlóinak jelképe, vagy az apa, aki régen elhagyta a családot? Nem tudni.)

Ahogy a látvány egyik-másik összetevőjét tudjuk értelmezni (lásd bezártság, törékenység), másokat meg nem (mit jelent például a piros szín?), az előadás többi elemével is így vagyunk, a gyakori zenével, a líraisággal, a tojással (Tom hirtelen felindulásában az asztalhoz csap néhány nyers tojást), a szereplőkkel (a fekete kabátos férfi szinte csak díszletelem), illetve gesztusaikkal (Laura légies, gépelést utánzó mozdulatai, játéka az unikornisnak képzelt vagy látott tojással). Amanda „barátnőinek” telefonál, de a vonal mindig süket. Laura az asztalon fekszik, fejét a földön ülő bátyja vállára támasztja, aztán óriás lemezhez csapdossa magát, szorong, máskor az anyját püföli. Tom fel-le sétál a csigalépcsőn, elbeszélő részekkel vezeti be és köti össze a képeket. Úgy tűnik, a jelenetek nem itt és most, hanem a múltban történnek. Ez a távolság is segít a lélektani realizmus hagyományát kikezdeni.

Szabó K. István rendező úgy komponál, mint egy képzőművész: a néző nem föltétlenül tudja racionálisan egymáshoz kapcsolni az elemeket, azok gyakran hangulati összetevőkként működnek. Itt a titok, a csoda is kompozíciós elem: magától mozog egy gyertya, a lezárt ládából eltűnik Laura és Amanda. De miért épp ezek a trükkök és épp ezekben a jelenetekben jelennek meg? Habár az ok-okozati összefüggések nem minden esetben kitapinthatóak, az arányok, a ritmus egységbe szervezik az elemeket. A szöveget is jó érzékkel vágta meg Szabó K. István: a lényeges helyzetek, párbeszédek megmaradtak, de füzérük jó szellős lett, zenés, táncos némajátékbetétek és textuális részek váltják egymást.

Idézetek is felfedezhetők az előadásban: Tom bohócosra festett arca, ruhája, valamint a zene némely motívuma Bocsárdi László Romeo és Júliáját idézi, Tom és apja egyforma, egyidejűleg végzett gesztusai, a gyertyák és az üvegpohár teret átívelő, lineáris elhelyezése pedig az udvarhelyi Vénusz tornyát juttathatja a néző eszébe.

A színészi játékokban az idegen (Jim), vagyis a régi osztálytárs (Szabó Eduárd) és Laura között alakul ki a legbensőségesebb viszony. Tom és Laura is meglehetősen közeli kapcsolatban vannak egymással, de ebből sokat levon az, hogy a báty elhagyja fogyatékos húgát.

Kevésbé kidolgozott Amanda (Fincziski Andrea) és Laura viszonya: akcióik és reakcióik ritkán találkoznak. Ez lehetne rendezői szándék is, ha azt akarnák jelezni, hogy anya és lánya elbeszélnek egymás mellett – erre utal, hogy a szereplők gyakran a nézőtér felé beszélnek –, de a jelzés nem egyértelmű. Laura szeszélyesen viselkedik, nehéz követni, hogy mikor fél az anyjától, és mikor miért lesz hirtelen dühös rá. Nem eldöntött, hogy a történetmesélést megbontó mozaikossággal van dolgunk, vagy annak jelzéséről, hogy a lány fogyatékossága miatt ingerlékeny, ha ugyanis az utóbbiról, akkor legalább szikráit látnunk kellene annak, mi idézi elő a magatartásváltozásait.

Hasonló a helyzet Tomnál (Posta Ervin): anyjával szemben ritkán türelmes vagy elnéző, többnyire gúnyolja. Belefáradt Amanda rögeszméibe, abba, hogy anyja tönkreteszi a maga és mások életét. De hogy mikor milyen, vagy hogy végül is hogyan oldja meg a maga belső konfliktusát, hidegen hagyja-e vagy sem anyja (lelki) „betegsége”, ez nincs végigvíve. A figura bohócos mozgása és mimikája pontatlan, láthatóan a stilizált mozgás színészeink többségétől kissé idegen.

Fincziski Andrea hitelesen alakítja a szavakkal, gesztusokkal bánni nem tudó, a maga és a gyerekei életét megkeserítő anyát, az előadás talán legtragikusabb figuráját. A lánya magába fordul, örömét leli az üvegfiguráiban, fogyatékossága, tisztasága, emberismerete nemessé teszi, bár dühöngéseiben mintha anyja vonásai köszönnének vissza, mint ahogyan a Tom és apja közötti párhuzam is felrajzolódik az előadásban, ám Amanda ok nélkül teszi tönkre magát. Élni akar, mindenbe és mindenkibe belekapaszkodna, szüksége van a külvilágra, a visszajelzésekre, de lelkileg torz, nem tud kommunikálni, nem érti az embereket, nem képes ellazulni. Mintha fal lenne körülötte. A fia és lánya kijelentéseire sem reagál, ez azonban zavaró.

Az, hogy kimarad az előadásból Jim és Laura szeretkezési jelenete, visszavon valamit a darab drámaiságából (talán szándékosan, hogy a líraiság, a finomság uralja az előadást, vagy máshová helyeződjék a hangsúly), de a produkció e gesztusban rejlő hatásvadászat csapdáját is kikerüli.

Egy őrült nap

Üvegfigurák