HAMLET

Zsigmond Andrea

Illusztrált Tragédia

„Játszani is engedd...”

Irodalmi Jelen, 2005-09-00

A csíkszeredai közönség úgy találta: Az ember tragédiája az elmúlt évad második legjobb előadása volt. Az évvégi toplistán mindjárt az Egy bolond százat csinál után következik... Ez nem csalás, nem ámítás. Szavazócédulák bizonyítják, na meg én is előfordultam a nézőtéren, és kérem: az előadás végén a taps tényleg nem obligát egyentaps volt.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen a Madách-szöveg mégiscsak „poros” klasszikus. Ráadásul ,,mindig elmondják, meg jól ki is derül“ drámaiatlan. (Feszengve illik végigunatkozni. Épeszű ember nem is akarhatja „élvezni”...) Ezenkívül: a csíki társulat pimaszul fiatal egy ilyen bicskabeletörős feladathoz.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik fórum viszont nem díjazta a produkciót szó szerint: Kisvárdán semmilyen díj nem jutott a Csíki Játékszínnek. Nem állítható ugyan egyértelműen, hogy „a” szakmai közönség utasítja el az előadást, hiszen Gyergyóban, a Kisebbségi Színházak Kollokviumán a zsűritől az előadás és rendezője, Gavriil Pinte „dicsérő oklevelet” kapott.

Az igazság valahol a kettő között lehet.

Meg tudom érteni a kisvárdai elégedetlenkedőket, hiszen olyan mérvű színészi alakítást, amilyenek a sepsiszentgyörgyi vagy a kolozsvári előadásokban hellyel-közzel lassan megszokottak, a csíki Tragédiában hiába keresnénk. (A hazai nézők Antal Ildikónak ítélték ugyan „az év színésznője” titulust, minden bizonnyal Éváért, egy darabig azonban még nem várható, hogy Uniter-díjra jelölik...)

A csíki lelkesedőket is meg tudom érteni: Pinte meg a társulat poénokkal, friss ötletekkel aggatta tele az előadást. Kicsit meghökkentő ugyan, hogy ebben a kultikus műben Lucifer egy piros láncfűrésszel jelenik meg („druzsbával”, a szó oroszul „barátságot” jelent...), de a „konzervatív kisvárosi közönség” elfogadja ezt az újítást a román rendezőtől. Sőt, talán megkönnyebbülve nyugtázza: végre valaki leporolja és megnyesegeti ezt a szent monstrumot. (Apropó „kisvárosi konzervatív néző”: úgy tűnt nekem, hogy például Tompa Gábor Ionesco-előadása, a Jacques avagy a behódolásról a csíkszeredai vendégelőadáson sokkal inkább működött, mint otthon, Kolozsváron. Persze ennek egyéb okai is lehetnek. De jó arra ez az információ, hogy ne hangoztathassuk ezentúl lépten-nyomon: azért igénytelenek a csíki előadások, mert az itteni közönségnek ez is jó, neadjisten: épp így, csak így a jó.)

Hogyan, miként nézhette el az előadásnak a közönség, hogy – ha ez volt a baja vele a várdai fesztiválnak – nem túl húzósak benne a színészi alakítások, nem túlzottan színes, értelmezett benne a szövegmondás? Például azért, mert ,,mint már említettük”, amint leülne egy-egy jelenet, a rendező rögvest előáll valamilyen poénnal, ötlettel, aktualizálással. A falanszter-színnél például, ahol egy fehér, sok ablakocskás deszkapalánk előtt magyarázza „a világot” Ádámnak és Lucifernek a fehérköpenyes, védőálarcos Tudós, amint Michelangelóhoz ér, két ablakocskán kinyúlik egy-egy kar, s az Ádám teremtését idézi be nekünk. Máskor különböző ablakokon jelenik meg egyazon szereplő feje, keze, lába. A Tudós meg rácsukja (mintegy véletlenül) az egyik testrészre az ablakot.

A poénok, idézetek „fiatalítják” a Tragédiát: Lucifer (Keresztes Szabolcs) néha a Mátrix című filmből ismerős mozdulatokkal jelzi (megbicsaklik a mozgása), ha neki nem tetsző eszméket hangoztatnak mellette (keresztényi szeretet, testvériség). A római színbeli Hippia (Dálnoky Csilla) a fiatalok körében ma népszerű Amorf ördögök című együttestől kölcsönöz dallamot a mámort dicsőítő énekéhez.

Ezek a játékok nem tekinthetők esetlegesnek, ötletszerűnek: bizonyára nem véletlen, hogy éppen a pillanat örömét propagáló római kor társítódik ily módon a jelenhez. Vannak még hasonló egybejátszatások az előadásban: a görög és a francia színbeli tömeg viselkedése szinte azonos. Nem esik nehezükre azt kiáltani, hogy „Halál reá!”, és kellékként-díszletként egy hatalmas lepel (vörös, illetőleg piros-fehér-kék) takarja időnként őket, ez alatt mozognak alaktalanul, ennek a leple alatt vállalják, arctalanul, kegyetlenségüket. A tömeg egy alkalommal a kommunizmusbeli pionír-felvonulásokat idézi: tagjai felállnak a lépcsőszerű dobogóra, mint egy kórus, és magasba tartott karral, mosolyogva lengetik kendőcskéiket.

Nemcsak az egybejátszatások tűnnek átgondoltnak: a mozgásbeli, képi megoldások az épp aktuális jelenet ideológiájába is szervesen bele tudnak épülni. A középkori szín alatt, amíg a két pártra szakadt hívők egymás felé zsoltárokat, hitvallásokat kiabálnak, a tömeg egy része kis székeket rakosgat a lábuk alá, azokon lépkednek ezek a fanatikusok (mintegy alájuk játszanak). Kepler jeleneteiben Lucifer színes biliárdgolyókat szór szét a földön, azok lesznek a csillagok, s amikor a mesternek horoszkópot kell felállítania, Lucifer a dákóval lökdösi őket. Az egyiptomi színben a hoszszú, keskeny asztal fölé (ez gyakran „játszik”) egy nejlont függesztettek középen, a rabszolgák úgy „építik” a piramist, hogy erre kis fehér köröket festenek. (Ezek szépen rájátszanak az asztal mögött sorakozó rabszolgák kobakjaira...) Akinek a köröcskéjére meg a különben átlátszatlan nejlon mögöttről egy piros pöttyöt ken egy titokzatos valaki, az meghalt. Vicces módon (és kicsit mintha varázslatosan) mindig ugyanaz a személy kapja meg ezt az ítéletet. Éva első férje.

A rabszolga (Giacomello Roberto játssza) komikus módon csapja le magát az asztalra, amikor azt kívánja jelezni, hogy ő meghalt. Ez elég erős jelzés az előadásban, mindjárt az elején: megteremti azt a konvenciót, hogy – aztán később ez megerősödik bennünk – a mellékszereplők erősen karikírozottak. Főként a negatív szereplők – mert polarizált viszonyokat látunk; nem kezdetben egyenrangúnak vélt eszmék csatároznak ezúttal egymással, hanem a rossz a jóval. Mintha arra játszana rá az előadás, hogy ez a Madách-mű úgyis mindenki számára ismert már, nem kell a sztorit, a szereplőket elmélyülten bemutatni; hadd használjuk ki inkább a színházi közeget: kivágjuk a darabból a filozofálgatást (becslésem szerint a szöveg körülbelül egyharmadát hagyták el), a cselekményes, pörgős történetet meg trükkökkel, egy kis sminkkel felturbózzuk, hogy kedvet csináljunk hozzá, mármint Az ember tragédiája elolvasásához. A sztárolt idézetek benne vannak, hallhatóak, talán egy-két új összefüggést is felfedezhet az előadásban régi emlékeihez képest a néző, de a hangsúly nem ezen van. Az előadás nem kíván a szöveg szolgálóleánya lenni. Inkább képeskönyv, jó értelemben: a képek, játékok segítenek rábólintani, hogy igen, ezt a kötetet fellapozzuk még.

Egy harcnak, illetve kimenetelének lehetünk tanúi tehát: a sokáig uralmon lévő, sajátos madáchi szöveg birkózik a „materialitással” (annak pedig szegénynek pechje is van, a Csíki Játékszín nem tud túl sokat áldozni díszletre/jelmezre), és a színészi játék helyzete is átértékelődik: nem ez lesz ezúttal (legalábbis nem a főhősöké, nem átéléses módon) az előadás gerince. A szöveg, az eszmei tartalmak, a hőscentrikusság, a linearitás, a tragikum teret veszít ezúttal – mintha a modern tartalmak lassan helyet engednének a „posztmodern”-nek. Könnyedebb, játékosabb, töredezettebb, az esetlegességet jobban felvállaló produkciót látunk. Lucifer már nem tudós kétkedő, ma talán ez anakronisztikus is lenne; játékmester, mindig részt vesz az élet forgatagában, és végig ironikusan szemléli azt. Ádám (Kosztándi Zsolt) ezzel szemben – nem tudom, mennyire szándékos ez – távolságtartóbb, kívül marad az eseményeken, de mintha bábuként forgatná egyik helyzetből a másikba egy külső erő, s ezt unná meg ő a játék végére: végső főhajtása azt jelzi, hogy a (modern) tudásvágy, a megértés helyett ő is inkább a részvételt, az átélést választja.

Az én Tragédia-értésemhez a következőt tette hozzá ez az előadás: Ádám nem a feledni vágyott, pesszimista vég tudatában hajlik, szinte értelmetlenül, a reményre biztató szózat szavára. Lehet, hogy úgy képzeli: ezúttal Lucifer változatát látta, rendben; de lássuk, ha az Úrra hagyatkozik, talán egy másik arca is megmutatkozhat előtte a teremtményeknek. Ezt az értelmezést Keresztes Szabolcs (Lucifer) játéka támasztja a leginkább alá: többnyire ironikus megnyilvánulásainak feltűnő ellenpontjai azok a mozzanatok, amikor azt látjuk, a „jó” megmutatkozásaival szembesülve szinte fizikailag megsemmisül. Ezek szerint tehát létezik a jó, és ereje van. Amikor az Úr „bedarálja” Lucifert, azt mondva neki: neked is helyed van a teremtésben, majd az én világom fejlődésének kovásza leszel, összeomlik. Mintha az ördög tragédiáját néznénk az emberé helyett...

Az, hogy a fennkölt, komoly, tragikus, esetleg alantas minőségek mellett/helyett a komikum nagy teret kap az előadásban, azt a vádat vonhatja maga után: elbagatellizálódnak, sematikussá válnak a Madách által felvetett problémák. Ez valóban így lehet, de: muszáj a színháznak folyton az élet nagy kérdéseit megválaszolnia? Lehet, hogy éppen ez köti gúzsba. A szubverzió még hasznára válhat. Részemről teljesen rendben van, ha legközelebb nemcsak az epizódszereplők meg hellyel-közzel Éva lesz karikírozott, hanem Ádám is, s ha még bátrabban kezeli a majdani társulat a szöveget, még merészebben keres új gerincet az előadáshoz.

A színészeket akadályozta ugyan a szöveg nagymérvű megnyirbálása, mert – főként Ádámnak – alig néhány mondatnyi térben kellett domborítaniuk, folyamatot ábrázolniuk, magatartásformát váltaniuk (Lucifernek könnyebb dolga volt: viszonyulása a világhoz végig ugyanaz). Ezért is vált kézenfekvővé a karikírozó játékmód.

De nem hagyta őket magukra a rendező, alibit kerített nekik a sokszor színtelenre sikerült játékhoz: az első néhány színt, a bibliai színeket olvasópróbaszerűen oldotta meg. A társulat egyetlen idősebb színésze, Fülöp Zoltán a tanárt/rendezőt játssza, a többiek (többnyire nagyon fiatalok, Lucifer például 24 éves) a fentről lámpákkal megvilágított, hosszú asztal körül ülnek, és hangosan olvassák, felváltva, a Madách-darabot. Ezek után néhányszor még utalni kell erre a kicsit amatőr színjátszós közegre, például azzal, hogy a szél meg a madarak hangját a játékosok hozzák létre vagy nyílt színen öltöznek, s máris szinte mindegy, hogyan mondják a szereplők a szöveget.

A díszlet ökonomikusságát is menti ...ez az amatőr színjátszós feeling – különben ötletes és többször visszacsatolós így szegényen is (ablakocskák az asztalban, ott kúszik ki-be néhányszor Lucifer, ablakocskák vannak ugye még a falanszter-jelenetben...). A jelmez is lehet olcsó fekete egyenöltözet, erre csak rá kell dobni néha egy-egy talárt, koronát. A díszletváltások is egyszerűek így, meg a ki-bejövetelek – azért az kicsit sok volt, amikor a francia forradalomkor a tömeg folyton a Marseillest dúdolva (pontatlanul!) masírozott ki-be a nagy zászló alatt. Belefér ebbe a konvencióba az előadás eklektikussága is: Cluvia kijön a közönség közé, úgy énekli a világ „jelenlegi” állapotáról szóló dalát, a londoni szín jelenetei az előcsarnokban, kicsit valóban vásári hangulatban játszódnak, az eszkimók akváriumban mozgatott marionettfigurák.

Amiért a legjobban örültem ennek az előadásnak: a Csíki Játékszín a klasszikusokat eddig színtelenül adta elő, érződött, hogy – (élet)korbeli, mentalitásbeli különbségek miatt – fiatal színészei nem igazán éreznek együtt Caligulával, nem tudnak mit kezdeni Agamemnón problémáival. Ezúttal azonban rájuk volt szabva az előadás: aránylag szabadon kiélhették játékos kedvüket benne (gondolok például a Kozma Attila–Lung Zsolt komikus párosra). Összeért a színház klasszikus és komikus előadásainak vonala. Nem kapnak játékukért szakmai díjakat a benne játszó színészek – de hogy a nézőtéren ülő kamaszokat ez nem zavarta, az biztos. És őszintén tapsoltak az előadás végén. Ennél sokkal többre nem vágyhat színpadon Az ember tragédiája.

Az ember tragédiája

kapcsolódó írások

ELJÁTSZOTTUK A TRAGÉDIÁT KISVÁRDAI LAPOK