HAMLET

Boros Kinga

Mint vendég

Beszélgetés Kövesdy Istvánnal

, 2004-10-07

Boros Kinga: Rögtön a lényegre térek: szabadúszó vagy nem találja a helyét?

Kövesdy István: Lehet, hogy nem találom a helyem, de még nem vagyok szabadúszó. Egy hónapig tart még a szerződésem a sepsiszentgyörgyi színháznál. Hat évig volt szerződésem Kolozsváron, három évig Sepsiszentgyörgyön. Tény, hogy ezalatt rendeztem mindenfelé, ahová hívtak. Főiskolásként a szatmári színháznál debutáltam, Spiró Csirkefej című darabjával, amit kedvelt a társulat, s ezért gyakrabban hívtak oda vissza. Talán én jártam a legtöbb színházban a generációmból.

B.K.: Valóban, Ön az egyetlen abból az évfolyamból (Kövesdy István Barabás Olgával és Bocsárdi Lászlóval végzett együtt 1995-ben. A szerk. megj.), aki nem találta meg, vagy építette meg a saját társulatát.

K.I.: Eleve így indultam el. Kolozsvárra szívesen mentem, mert nagyra tartottam a kolozsvári társulatot, hívott Tompa, és számomra természetes is volt haza menni. Ugyanakkor tudtam, hogy nem ott fogok megállapodni, mert nagyon nehéz nagy rendezők mellett másodhegedűsnek lenni. Egy idő után az ember ezt belátja, és megpróbál máshol érvényesülni. Szerencsére hívtak máshova is, és szerződtettek Sepsiszentgyörgyre. Nem bánom, hogy itt voltam, szeretem a társulatot, igazán jó csapat alakult itt ki, ahol nagyon jól lehet dolgozni. Pont azért, mert annyi helyen megfordultam, merem ezt hangoztatni.

B.K.: Hiányolja a társulati létformát, vagy megfelel Önnek a folyamatos vendégrendezés?

K.I.: Egy-egy ilyen munka arról szól, hogy egy előadást létrehozzunk, s minden annak van alávetve. Ilyenkor az ember nincs tekintettel olyan tényezőkre, amelyeket saját színházában másképp kezelne: a társulat összetétele, hogy ki milyen feladatot kapott, stb. Ilyenkor az ember követelőző, és az is kell, hogy legyen, különben nem tudná megcsinálni a munkát.

B.K.: Pedig észrevehető egyfajta pedagógiai célkitűzés abban, hogy folyamatosan játszatja a többnyire mellőzött idősebb generáció tagjait.

K.I.: Én Sepsiszentgyörgyön nem érzem már azt a törést, amely a ‘90-es évek közepén létezett az idősebb és a frissen odakerült generáció között. Mindenesetre megpróbáltam odafigyelni a társulati dinamikára, hogy kinek kell feladatot adni ahhoz, hogy felzárkózzon a „vezéregyéniségekhez”.

Tagja voltam két társulatnak, végül mindkét helyen úgy éreztem, hogy tovább kell állnom. Ez az én opcióm, nem kergetett el senki. Sepsiszentgyörgyről való távozásomnak személyes okai is vannak. Én kolozsvári vagyok, ott él a családom, akiktől nagyon sokat voltam távol. És van szakmai része is. Nem könnyű beilleszkedni egy működő társulatba. Én viszonylag friss voltam a társulat magjához képest, mindig is vendégnek éreztem ott magam, így is kezeltek többnyire, és úgy gondoltam, hogy ez nem egy könnyen megoldható probléma hosszútávon sem.

B.K.: Merre tovább?

K.I.: Hát nem tudom... Mint Don Quijote, nekivágok a nagyvilágnak. Legközelebb Temesváron rendezek egy Ibusárt.

B.K.: A búsképűt a Don Quijote-tematika miatt választotta?

K.I.: Ez furcsa módon alakult, másik darabot kellett volna rendeznem, amelyet szereposztási és egyéb problémák miatt nem sikerült, s gyorsan kellett váltanom. Így került elő a Don Quijote az emlékezetemből, meg abból, hogy a társulatban adott Pálffy Tibor, akinek az alkata szinte kéri ezt a szerepet. Ezt a darabot amatőr színjátszókkal rendeztem már egyszer a ‘70-es években, és sok szeretettel emlékeztem rá. Persze azóta megporosodott a szöveg, emiatt több helyen bele is kellett nyúlnunk: médiaszereplővé írtuk át az eredetileg Lantosként szereplő figurát, és filmbejátszásokat készítettünk az előadáshoz.

B.K.: Szinte kézjegyévé vált már az, hogy más műfajokat von be előadásaiba: árnyjáték, tánc, báb, film. Vagy az, hogy legtöbb előadásában esznek a színészek, valódi ételt fogyasztanak...

K.I.: Valóban? Ez annyira nem szándékos, hogy én magam nem is figyeltem fel rá. Az egyéb műfajok bevonása pedig szerintem csak annyiban igaz, hogy kifejezetten színházi nyelvekkel próbálkozom, s ide tartoznak a különböző bábtechnikák, vagy a fényhasználat is. Ha visszagondolok, igazából ez a harmadik előadás, amelyben ennyire igénybe veszem a technikát.

B.K.: Hogyan választ darabot? Nincs állandó dramaturgja, viszont látszik egyfajta, már-már filológiai vonalvezetés abban, hogy milyen darabokat rendez. Például egymás után több klasszikus komédiát vagy bohózatot, mintha végigrendezne egy korszakot, műfajt.

K.I.: Ez mindig az olvasás, a keresés eredménye. A gondolataim darabválasztáskor is a saját problémáim körül forognak, ahhoz keresek szöveget. Boldogan fedezek fel izgalmas gondolatokat például egy Moliére-darabban, vagy most épp Gyurkónál.

B.K.: Shakespeare-t rendezett?

K.I.: Csak főiskolán. És pályakezdőként Kolozsváron, a Tévedések vígjátékát. Igazából nem is volt rá lehetőségem, mert Kolozsváron Tompa, Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi rendez Shakespeare-t, egy évadban kettő pedig már sok lenne.

B.K.: Hálátlan szerep főrendező mellett lenni rendezőnek?

K.I.: Igen. De rendezőnek lenni nem hálátlan. Bármilyen státusban is legyen, az ember arra törekszik, hogy az adott előadást tisztességgel állítsa színpadra. Most már talán nincs bennem elég ambíció se egy társulatépítő munkához.

B.K.: Pedig számos erdélyi színházból hiányzik a művészeti arcélt meghatározni képes rendező.

K.I.: Nem véletlenül hiányzik, hanem mert nem is igénylik. A legtöbb társulat megszokta ezt a rossz kényelmességet... Lassan már Kolozsvárt is ide lehet sorolni, mert Tompa alig rendez, rajta kívül pedig nincs egy igazi rendező.

B.K.: Mit mond ez az erdélyi magyar színházakról?

K.I.: Hogy belterjes, családias. Jól elvannak, begubózva, langyosan. Nem akarnak „gazdát”, sem művészeti vezető, rendező, sem a kritika képében. Számtalan igazgatóváltás volt az elmúlt években, mégsem kerestek sehol rendezőket. A változtatás igénye, ha fel is merült némely színházban, mindegyiket belülről fojtották meg. A társulat nem létező kollektív ízlése dominál, úgymond a közönségnek való megfelelés. Ezekben a színházakban ritkán születik olyan előadás, amely versenyre tudna kelni egy kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi előadással, ahol más szellemben dolgoznak. Pedig semmi mással nem lehet bizonyítani, hogy egy színház jó, mint jó előadásokkal.