HAMLET

Boros Kinga

Drága gyermekek

A Hét, 2004-12-02

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata október 8-án tartotta Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabjának bemutatóját a budapesti Lendvai Zoltán rendezésében. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata november 19-én tartotta Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabjának bemutatóját Kovács Levente rendezésében. Egyfelől: micsoda széteső, egymással kommunikálni képtelen és pazarló színházi rendszer ez, amelyben egy régió két színháza hónapos eltéréssel bemutatja ugyanazt a darabot. Másfelől: Szomory művének jó a felvevő piaca, Szatmárnémeti és Marosvásárhely közönsége pedig nem metszi egymást. Különben is: ínyencek csemegéje. Ezúttal nem kell évtizedeket várni ahhoz, hogy két rendezői olvasatot, két társulat színészeinek játékát, különböző szerepértelmezéseket összevethessünk.

Szomory darabja elsőre egyértelmű, sarkosra élezett történetnek tűnhet, mégis rengeteg benne az árnyalat, a rendező és színészei által meghozandó döntés. Például, hogy Györgyike, a tizenhét éves pesti színésznövendék erkölcstelen nőcske vagy keserűen józan asszony, amikor szerelme helyett a bécsi porcelángyároshoz megy feleségül. Mikárné hálára méltó drága anyuka, aki jó sorsba segíti lányát, vagy lánykupec, aki saját gyermekét bocsátja áruba, méghozzá szép nyereséggel. A korosodó gyáros, Hübner Félix mulya férfiúcska, vagy szenvedélyes hím, esetleg hűvös üzletember, aki díszvadat fog Györgyikében. Legfőképpen pedig: különösebb színpadi truváj nélkül ismertetendő érdekes történet a Györgyike, drága gyermek, vagy színpadra állítása is tartogathat meglepetéseket.

Györgyikének jól áll a cinizmus

Lendvai Zoltán rendező óvatos. Diszkréten kivitelez. Elbújik Szomory remekül megírt színdarabja mögé, és hagyja szabadon terebélyesedni, burjánzani a színészi alakításokat. A történet mögül felsejlő hátsó gondolatok és a cselekményben kitett hangsúlyok így inkább az egyes színészek ötletességén és következetességén múlnak, mintsem egy koherens rendezői olvasat függvényei.

Eme engedékenységnek kellemetlen következményei is vannak. Ami elsőre szemet szúr – a szó szoros értelmében –, az néhány túlságosan alacsonyra függesztett reflektor, mellyel farkasszemet nézni vagyunk kénytelenek. A díszlet, mely a 20. század eleji bécsi Hotel Bristol lakosztályának hazudja magát, valójában dísztelen. Úgy rémlik, épp ezzel a bútorszövettel vonják be manapság sokadrangú bárok ülőkéit. Ezúttal a színházak általánosan rossz anyagi helyzete nem mentség: lehangolóan kopott pompa helyett lehetne semlegesen egyszerű, olcsó díszletet tervezni. A színpadot keretező fekete takarás semlegességét megszünteti, hogy pompás ajtóként nyitják szét hátul középen, a lakosztály valamely hálójába távozva pedig találomra járnak ki a színészek hol egyik, hol másik oldaljáráson. Mindez azért kiábrándító, mert az előadás amúgy naturálrealista vágányon halad, elvárható tehát, hogy csicsás legyen, amit csicsásnak mondanak. A jelmez – mindkettő Alexandru Radu munkája – például kellően elegáns. Ám nem funkcionális. A Györgyikét játszó Vencz Stellának a két első felvonásban (az előadást egy szünettel játsszák, de a második és harmadik felvonás közt is le kell engedni a függönyt a színváltozás végett) arra kell ügyelnie, el ne bukjon túlságosan hosszú sleppjében. A szoknyák plusz öt centije láthatóan nem tudatos jelmeztervezői gesztus, mely segítené a színésznőt Györgyike kezdeti ügyetlenségét megjeleníteni: a többiek nem reagálják le az állandó ruhahúzogatást.

Vencz Stella Györgyikéje egyébként cseppet sem ügyetlen, bár kiszolgáltatott. Ruganyos kisfiú-alkat, sehogyan sem illik rá a flancosan flitteres ruha, amelybe Hübnerre várva beöltözik. Ideges félfordulataiból, vagy ahogy brünnyögve a díványra dobja magát, elhisszük, hogy ez a lány még megfutamodhat a ráerőltetett esküvő előtt. Csakhogy a szatmári előadás nézőjének nincs alapja, hogy eldönthesse, „drukkoljon-e” a szökésnek. Ez két tényezőn múlik: Györgyikéről nem derül ki, valóban jó színésznő válna-e belőle, ha a pályán maradna, és Tersánszky Laci, az elhagyott szerető halovány jelenségnek bizonyul. Nagy Csongor Zsolt Tersánszkyja beleragad egy klisébe: a szerelmes színész. Játéka nem választja el a színészpózban tetszelgő, színdarabokból idéző színésznövendéket, és a szerelmét türelmetlenül, kétségbeesetten visszakapni kívánó embert. Ezzel két lehetőségtől fosztja meg magát: nem tudja érzelmileg hitelesíteni figuráját, és nem reflektál Tersánszky meg Györgyike színészi képességeire. Pedig a szöveg alapján jogosan feltételezhető, hogy Szomory nem üres bohócot akart megírni Tersánszky alakjában. Hiányoznak az őszinte, pózmentes pillanatok.

Györgyike tehetségét illetően egyaránt van a szövegben dicséret és gúny. Mikár és Laci szerint Tersányszky Mari utóda válhat Györgyikéből, Mikárné szerint továbbra is csak statiszta-szerepet kaphat. S ugyan Tersánszky Lacinak sikerül elcsábítania, és ideig-óráig elhitetni vele, hogy ők lesznek a nemzet nagy színészei, Mikárné szava sokkal erősebb. Bármit gondoljon magáról Györgyike, mondjon bármit is, a mama azzal kontráz, hogy „ezt ismerem, ez még a színiiskola”, majd megtoldja szavai hitelét egy irdatlan nagy pofonnal. Lőrincz Ágnes Mikárnéja félelmetes jelenség. Kőkemény, érett asszonyiságával telepszik rá serdülő lányára, fontoskodik, pofonjaitól padlót fognak lányai, érthető mód menekül férje. Az alakítás egyetlen kizökkentője, hogy a színésznő gyakran elbizonytalanodik, ami tetten érhető időnként tétova mozdulatában, mely toporgásba fordul, vagy a rosszul adott végszavakban, megismételt replikákban, melynek okán megtörténik, hogy a színészek akaratlanul egymásra beszélnek. Mikárné mindezek ellenére is dominálja összes viszonyát, olyannyira hogy a húga, Pavlits Lóri megjelenésének – mely a testvérek közti irigységre és vetélkedésre van kiélezve – tétje sincs. Méhes Kati Lórija és László Zita Idája nem több a csiricsáré ruhánál, melybe a jelmeztervező öltözteti őket. Bessenyei István sem mutatja meg Mikár kettősségét (feleségének engedelmeskedik, de a lányával, pontosabban Tersánszkyval tart, adósságokba veri magát, de kínozza lelkiismerete). Ehelyett el-elfúló lélegzettel haknizik. Kínos percei ezek a szatmári előadásnak.

Rappert Gábor alakításában olyan Hübnert kapunk, aki nemcsak pénzével, hanem férfias kellemével is képes megnyerni Györgyikét. Tersánszkyval ellentétben Hübnert határozott, biztos alapokon álló nyugodtság jellemzi. Az első közös vacsoráról elkérező Györgyikén átlát, mégis enged neki, mint aki megteheti, mert biztos a maga erejében. Az olaszországi mézeshetek alatt higgadtan fogadja Györgyike vallomását, hogy esküvő előtt két nappal másé volt. Mintha jobban idegesítené a lárma, a lecsapott hiszti, mint maga a hír. Kimérten biztosítja arról Györgyikét, hogy a tulajdonában van, nem mehet el holmi szerelmek után. A helyzet, amelyben a vallomás megtörténik – Györgyike neglizsében a dúsan megrakott asztal mellett, egy hosszas, és láthatóan mindkettőjük által élvezett édelgés után – őt igazolja. Hübnerrel vetekedő kaliberű férfi a Szűcs Ervin által játszott Glanz Hugó. Az amúgy is impozáns termetű színészt fehér tengerész egyenruhába öltözteti a tervező, és Szűcs Ervin rá is játszik a domináns hím szerepére. Már amikor látszólag Stefi, Györgyike húga után koslat, felháborító szemtelenséggel ajánlja fel intim „szolgáltatásait” a nála fiatalabbnak és nagyon kicsinek látszó újdonsült nagynénijének, Györgyikének. Majd övé az előadás utolsó pofonja.

De mielőtt ehhez eljutnánk, látjuk Györgyikét asszonyként visszatérni új, bécsi otthonába. Csinos konttyal, fekete szőrmébe bújva. Vencz Stella alakítása ebben az utolsó felvonásban ér igazán révbe, azért is, mert ekkor felhagyhat mímelni a fiatal és nyugtalant. Hübneri higgadtsággal fogadja régi szeretőjét, és elküldi férje után a gyárba: az majd ad neki egy tisztességes állást, tán vacsorára is meghívja... Pedig a gyerek, akit vár, lehet, hogy Tersánszkytól van. Fölényes előzékenysége, mellyel házába invitálja férjébe szerelmes nővérét, Annát, udvariasságba csomagolt, cizellált, maró gúny. A kedélyek végre csillapodnak, gondolnánk, ám Szomory zseniálisat csavar a történeten: Glanz Hugó leteperi Györgyikét. Szabályosan lepofozza, akárcsak Mikárné. S a drága gyermek, az előkelő Frau Georgette Hübner, a várandós anya ahelyett, hogy kétségbe esne, nyűgösen, életuntan – mint aki tudja, hogy ezt érdemli, mi több ezt is óhajtja – azt mondja: „Most nem. Legalább egy évig nem.”

Minő szerencse

A marosvásárhelyi előadás könnyedségével übereli a szatmárit. Kovács Levente rendező eljátszik a darab műfaji sokszínűségével: rájátszik a bohózati vonalra, mely üdítően ellenpontozza a polgári drámát, rájátszik a színházi utalásokra, amellyel felülírható a színmű realizmusa. Van egy jó epizodistája: Bodolai Balázs eljátssza az összes pincér, sofőr, kocsis, halász és egyéb egymondatos szerepet, és mindegyiket tudja egyéníteni. A német pincér karót nyelt, a magyar tenyérbe mászón kedves, sofőrként szemébe húzza sapkáját, mintha attól félne, „felismerik”. Szerepcseréje összekacsintás a nézővel. A színházi keretet hangsúlyozza az is, hogy kezdéskor kvázi civilként, kívülről érkezik a leengedett függönyű színpadra. E felütés megadja az alaphangulatot: lavírozás realizmus és idézőjeles játék között. Hogy mikor melyik irányba billen a mérleg, az a színészek saját játékstílusán múlik – Kovács nem rendezi őket kompozícióba. A többszólamúság ezért gyakran látszik esetlegesnek.

A díszletet a szalondarabok pszeudo-valószerűsége jellemzi: az ajtók a semmiben, fal nélkül, a gyep kerek szőnyeg stb., azonban minden kellően fényes, pompás és drágának mutatja magát. A színpadot szegélyező horizontfüggöny a világítás függvényében narancs és arany színekben játszik, pirosba fordul, ha érzelmes jelenetekhez érkezik a cselekmény: a szerelmi jelenetekben Kovács az operettig is elnyúzza az előadás hangvételét. Ha Györgyike és Hübner között folyik az etyepetye, be kell érnünk a lagymatag érzelmeskedéssel – Kilyén László porcelángyárosa érdektelenül petyhüdt. Alakításából nehezen hámozható ki a szereplő története, jelleme, ezért a megvalósítás mikéntje határozza meg a szereplőt. Erőteljes Hübner és terrorizáló Mikárné nélkül a marosvásárhelyi előadás Györgyikéje, úgy tűnik, tudatosan cselekszik, amikor Hübner mellett marad. Az is egyértelmű, hogy nem Tersánszky, nem is Glanz Hugó az utolsó, akivel meg fogja csalni férjét. Nagy Dorottya és Sebestyén Aba (Györgyike és Glanz Hugó alakítói) fergeteges tangója a zárójelenetben nemcsak vizuális hatásában erőteljes, hanem szöveg nélkül fogalmazza meg a cselekmény folytatását: Györgyike drága gyermekből élveteg nagyvilági asszonnyá lett.

Nagy Dorottya és Zayzon Zsolt (Tersánszky Laci szerepében) jeleneteiben is bőven van színházi anyag. Főként a szöveg elsődleges értelmén túlmutatót, szöveg és színpadi cselekvés ellenpontozását használják ki: Györgyike pénzt ad Lacinak, hogy ne szenvedjen szükséget Bécsben, és az „Akarsz? Akarsz?”, amely előbb a kezében tartott bankókra vonatkozik, lassan átmegy kokettáló csábításba. Vagy, miközben Laci mondja és mondja betanult szerepeit, mellyel Györgyikét akarja megszédíteni, Nagy Dorottya már rég a kanapén fekszik, a szavaló Zayzon Zsolt combjai közt. Ebben az előadásban sikerül megfogalmazni mindkettőjük viszonyát a színészmesterséghez: színészek akarnak lenni. Azaz a történet szempontjából lényegtelen, hogy jó színész válna-e belőlük, a fontos az, hogy szenvedélyesen azok akarnak lenni. Miközben Laci a tehetségét dicséri, Nagy Dorottya Györgyikéje önfeledten, felemelt karral ugrál, lelki szemei előtt mintha az eljövendő sikereket látná. Zayzon Zsolt Tersánszkyja megrészegül, és belegabalyodik az elszónokolt drámarészletekbe. Maximálisan hőfokon ég, ha szöveget mondhat, ügyetlenkedik, ha kizökkentve szerepéből azonnali reakcióra késztetik. Nyakában ott lóg az elmaradhatatlan művész-sál, a zoknija viszont lyukas. Üti le az ajtókeretet, úgy rohan karjában Györgyikével a hálószobába, és mind a két méterével bemenekül egy virágkosár mögé Mikárné elől – akár egy házasságtörő-komédiában. Zayzon szimpatikus, sármos és nevetséges csórót formál Tersánszkyból. Egyszerre játssza és értelmezi szerepét.

A szerepben ki-be járó játékmódban legmesszebbre a Pavlits Lóri–Ida páros alakítói, B.Fülöp Erzsébet és Berekméri Katus jutnak. Széttett lábú, lezüllött utolsó tramplit, álszent irigyet – B. Fülöp úgy „minő szerencsé”-zik, mintha köpne, Berekméri lajhármozgásúra veszi a táncosnőt – csinálnak a két nőből, felmutatva egy karaktert, amely emberileg nem megnyerő, mégis szinte visszaimádkozzuk őket a színpadra... A nővérek, Pavlist Lóri meg Mikárné jeleneteiben derül ki teljes bizonyossággal, hogy Kovács Levente nem bírta összehangolni színészeit. Persze mókás az, ahogy B.Fülöp Erzsébet Pavlits Lóri tollaskalapja alól (képletesen) kikacsintva kuncog saját figuráján, míg Balázs Éva Mikárnéját a gutaütés kerülgeti az erőlködéstől – csakhogy olyannyira más regiszterben dolgoznak, hogy replikáik nyílegyenesen húznak el egymás mellett.

Tudom, szereposztást megkérdőjelezni nem szabad. De Marosvásárhelyen ismét társulat, csapat van alakulóban. (Minő szerencse! Sic!) Bizonyítja ezt egy csokornyi színész színházon belül (a tavalyelőtti Két nő köztben, a tavalyi Boldogtalanokban) vagy épp azon kívül (a Színművészeti Egyetemen játszott Az arab éjszakában. Szimptomatikus, hogy mindahányszor vendégrendezővel). Tessék kihasználni.
Györgyike, drága gyermek

Györgyike, drága gyermek