HAMLET

Boros Kinga

A színház visszavág

A Hét, 2005-01-13

A csíkszeredai Nézőművészeti főiskola egyszerre provokatív és roppant kényelmes előadás. Provokatívnak látszik, mert közvetlenül szólítja meg, bevonja a színpadi cselekmény alakulásába a közönséget. Ugyanakkor nagyon is kényelmes, mert a kukkoló-színház konvencióit leromboló stílus sem törekszik másra, mint önmaga szabályként való szentesítésére. Továbbá, mert a szerző, Tasnádi István folyamatos poénokkal biztosítja be szövegét. A nézőnek nincs más tennivalója, mint hátradőlni a székben – konkrét utasítást is kap ezt illetően a színpadról –, és engedni, hogy a színészek néha szidják, néha utasítgassák, antennás nintendoval birizgálják a fejét, vagy kétméteres játéknyuszit vágjanak hozzá. Közben meg halálra röhögni magát.

Maga a szöveg csak nagy jóindulattal nevezhető színdarabnak, és ezt nemcsak Arisztotelész gondolná így, hanem bármely, a drámai forma struktúrájának érzékével megáldott néző. A Nézőművészeti főiskolát lehetetlen irodalmi műként kezelni. Oly erősen jelentkezik benne a (többé-kevésbé minden színdarabban kódolt formában adott) teatralitás, hogy csakis előadásszövegként olvasható. Tasnádi kitalál egy príma szituációt, majd a továbbiakban színházi típushelyzetek és jellegzetes színészalkatok, típusfigurák variálására hagyatkozik, ami a cselekménybonyolítást illeti. Ez nem kevés: kiváló színház- és színészismeret, humorérzék és írói véna szükséges hozzá. A szerző a budapesti Krétakör Színház házi szerzőjévé nőtt, több darabja e színházzal való együttműködés nyomán, a próbafolyamat ideje alatt, tehát a konkrét színpadi munkával szorosan összeforrva született. Tasnádi akár a Krétakör Színház, és az egész magyar színházi intézményrendszer és képzés abszurd állapotaiból is kiindulhatott a Nézőművészeti... megírásakor. E társulat a budapesti színházak élvonalában csörtet egyre előrébb, miközben nem rendelkezik saját játszóhellyel, és évről évre küzd az egzisztenciájáért. Mellette és mögötte színházak sokasága (a Magyar Színházi Portál nyilvántartásában szám szerint 69 színház szerepel, de a lista nem teljes, fontos tánc- és kísérleti színházi műhelyek hiányoznak róla) lohol a nézők kegyeiért... Íme a színház neuralgikus pontja: a néző. A szatirikus utópia szerint hat- és hétjegyű összegekre rúg a diplomás színészek, rendezők, dramaturgok és kritikusok, főleg a kritikusok (nota bene: Tasnádi ‘95-ben megkapta az év színikritikusának járó díjat) száma, míg néző összesen 13 akad csupán a színházak működésének utolsó évében. Napjainkban még csak elalszik a néző a Nemzeti Színház Az ember tragédiája című előadásán, nemsokára közbotrányba fulladnak a színházi esték, végül a kormány 2006. október 11-én elrendeli a színházak bezárását. Az előadás abba a jövőbeli pillanatba röpít, amikor beindul a professzionális nézőképzés, a Nézőművészeti főiskola, melynek hallgatói – mi vagyunk.

A felvezető után az előadás kis etűdökből, helyzetgyakorlatokból épül tovább. Mint az sejthető, Tasnádi iróniája a nézőt célozza, de a színházba is trafál. Az oktatók ugyanis a legelképesztőbb ötletekkel állnak elő a nézők kikupálását szolgálandó, és ehhez a színháztudományi közhelynek számító összes elméleti alaptételt felhasználják. A tér megtisztításának brooki gondolata, az együtt-lélegzés nádasi metaforája, a színházra alkalmazott jakobsoni kommunikációs modell stb., mindezek áltudományos, lezüllesztett értelmet kapnak, önmaguk paródiájává lesznek. Demonstrációk, gondolatolvasó-gép (az antennával felszerelt nintendo), mentál-szonda, bélbolytisztító-implantátum, diszturbációs elem (a nyuszi), zárlatos katarzismérő – az egész olyan, mint egy drámagyakorlat, amelyben a színészhallgatóknak fantáziagépek működését kell bemutatniuk. A három karakter csak annyiban kitaláció, amennyiben triviális volna azt mondani, hogy az ősbemutató színészeire és -ről írta volna a szerző. Tény, hogy Vancsók Márió tanár úr, az izgő-mozgó, mitugrász feltaláló, a meg nem értett zseni erősen emlékeztet a Jancsó-filmekből ismert Scherer Péter előző alakításaira, amint a bölcs és alkoholista Szagolnyák Imre professzor a nevetségig tragikus aurája is magán viseli Mucsi Zoltán szerepeinek ironikus felhangú magasztosságát. E bejáratott kettőshöz alázatosan illeszkedik a marosvásárhelyi színin végzett Katona László, mint Színházi Lacika, a megtestesült áhítat, a perzselő tekintetű tökéletes néző.

Hogyan viszonyulhat az ősbemutatóhoz egy időben-térben nem túl távoli második bemutató? A Csíki Játékszín előadása láthatóan nem is akar viszonyulni hozzá, egyszerűen lubickol a szöveg adta lehetőségekben. Igaz, Giacomello Roberto mint Szagolnyák Imre úgy csavarja körbe egy csík gézzel a fejét a soha végig nem mondott és teljesen értelmetlen „Anyu szép, anyu nagyon szép”-monológhoz („A Megállítottam a gyászmenetet a magasságos dög koporsója mögött című önálló-estemből volt egy rövid részlet. Azt est érdekessége, hogy Heiner Müller szövegeit ötvöztem autista óvodások álomnaplójának szövegeivel.” – így Szagolnyák), hogy az erősen emlékeztet a Krétakör Woyzeckjére, melyben a címszereplő az arcát hasonló mód eltorzító szoros kötést viselt. (Míg Mucsinak a krétakörös Nézőművészetiben szabályos pólya van a fején, akárha Trepljovot alakítaná a Sirályból, vagy mintha Artaud-nak, példaképének fejfájására utalna). Harsányi Zsolt rendező és három színésze tobzódnak a jól megírt poénokban és szituációkban, és kihasználják a kanavászjelleg engedte improvizáció lehetőségét. Pl. a nézőtéri illemtan kiveszésének fokozatait konkrét jelenetekkel illusztrálják; az „És most adózzunk tíz perces néma csenddel az elveszett színház emlékének” – mondat után állva elalszanak, horkolnak, eldőlnek stb. Gyakran hiányzik azonban a végrehajtás pontossága, valószínűleg a színészeket is elragadó nem túl szakszerű lendületnek köszönhetően. Általánosan jellemző, hogy ahol hangos szövegmondást kér a szöveg, ott üvöltenek a színészek, ami a kamaraterem összezártságában nagyon kellemetlen. Színházi Lacika égető tekintetét demonstráló jelenetekben a pohár víz hamarabb forr fel, a könyv hamarabb gyullad ki, mintsem a folyamat ritmusa igazolná. Vannak aztán apró bakik, melyek akaratlagos poénnak is elmennének, ha a színészek egy hangsúllyal vagy gesztussal reflektálnának rá. Ilyen pl. az, hogy Antonin Artaud-t következetesen Antoine Artaudnak nevezik...

Vancsók a ripacs, Szagolnyák a tragikus színész. A szükséges rosszat jelentik egymás számára: Vancsók nélkül Szagolnyáknak nem lenne állása, Szagolnyák nélkül Vancsóknak nem volna szaktekintélye. Kozma poénokat puffogtat, Giacomello folyamatépítéssel próbálkozik. Kozmától megszokhattuk, hogy szerepeit két (túlzó) hangsúlyozással oldja meg: attól függően, hogy bárdolatlan hülyére, vagy entellektüel hülyére veszi a figurát, hol székelyesen beszél, hol pestiesen felviszi a mondat végén a hangot. A modor ezúttal is változatlan, de a fennhéjazó fővárosi szleng nagyjából helyén van, talál a figura pofába mászó dilettantizmusához. Szagolnyák kezdetben halk undorral tűri a kollégát, végül eljut a teljes kiborulásig. Alkoholizmusára is apránként derül fény: mindössze azt látjuk, hogy ismételten és ok nélkül távozik táskástól a színpad mögé, mígnem egyszer a táskából kigurul egy üres üveg, ő pedig nem bírja végigjátszani jelenetét. Ez a finoman lejelzett, de egyértelmű „fejlődés” hiányzik Giacomello alakításából. Az „Anyu szép”-et nem sikerül mindannyiszor hajszálpontosan ugyanúgy előadnia (pedig Szagolnyák kezdeti összeszedettségének bizonyítéka ez, azon kívül, hogy esély a színésznek mesterségbeli tudása megvillantására), a különbségek viszont nem relevánsak, nem szolgálják az alak jellemzését. Az sem egyértelmű, hogy végül a túlzott szeszelés miatt esik-e össze. A leginkább rizikómentes és hálás szerep a három közül Lung László Zsolté, mert színházi Lacika anélkül komikus figura, hogy valamit is tennie kellene ennek érdekében. Kiszolgáltatottsága, jóhiszemű szolgálatkészsége, természetfeletti nézői képességei, és az ebből származó balesetek teszik azzá. Lung visszafogott, vékony hangon mondikál, roppant okosan pislog – picit eltartja a szerepet azzal, hogy túlbuzgónak és nagyon szendének játssza, előadásmódjával fokozva az előadás humorát. Mert egyértelműen a csattanós, frappáns humor az, ami sikerré avatja ezt az előadást.

Mielőtt bárki is összezavarodna: Kozma Attila, Giacomello Roberto és Lung László Zsolt szereplésével NEM a Stílusgyakorlatot mutatta be ismét a Csíki Játékszín. A Nézőművészeti főiskola csupán kísértetiesen hasonlít ugyanezen színház egy előző előadásához. Felvétele a Csíki Játékszín repertoárjába a fiatal színház műsorpolitikájáról beszél, amely mindenek előtt a közönséget kívánja tartósan becsalogatni a színházba, ezért szórakozást és folytonosságot ígér neki. Mégis visszatetsző ez a repríz, éppen mert fiatal társulatról, és alig néhány éves gyakorlattal rendelkező színészekről van szó: mi szükség ugyanazon színészekre bízni az előzőhöz hasonló feladatot? A válasz valószínűleg szintén műsor-, és nem társulatpolitikai, vagy színészpedagógiai megfontolás: ez a szereposztás a Stílusgyakorlattal már eladta magát egyszer, és a 2002–2003-as évadban bemutatott előadás idén is műsoron van, ami példátlan sikert jelent egy ekkora városban. A bevált recept ismétlése azonban sajnálatos rutint ígért. Ezen logika alapján jövőre jöhet a S.Ö.R. (Borgesson-Long-Singer: Shakespeare Összes Rövidítve), a G.Ö.R.CS. (Long-Martin-Tichenor: Görögök Összes Regéi és Cselekedetei), s egyszer talán Mrožek, a Mulatság is, mindez ugyanebben a szereposztásban. Még kevésbé érthető, miért állítja önmaga számára ennyire alacsonyra a mércét a rendezőhallgató Harsányi Zsolt. Hiszen a Nézőművészeti... nagyon kis teret hagy, megkockáztatom: egyáltalán nem hagy teret a rendezői invenció számára. Amit a szöveg nem végez el, azt a színészi improvizációra bízza, és jól összedolgozó, fegyelmezett színészek ezt magukban is meg tudják oldani.

Beszéli a színházi legenda, hogy Peter Handke Közönséggyalázás című antidarabjának egyik előadásán a nézők felháborodott székcsattogtatással hagyták el a termet, így kérték ki maguknak a verbális bántalmazást. Hála a szerzőnek, a Nézőművészeti... előadásán nem áll fenn az esély, hogy a néző túlságosan komolyan venné a „nevelést”. Ebben áll a szöveg és az előadás profizmusa, de ebben áll a csalás is. Tasnádi megírja azokat a szövegrészeket is, ahol a szituáció szerint a nézőnek kellene nagyon spontánnak lennie... Például: Vancsók Márió a gondolatolvasógépet hozzáérintve egy-egy néző fejéhez hangosan elmondja, mit gondol a néző. A néző ahelyett, hogy az előadásra figyelne, természetesen mindig másra gondol: „Remélem, nem tart tovább kilencnél ez a szar, elmegy a bébiszitter.” Azaz Tasnádi ránk is szerepet oszt: a figyelmetlen, tunya, műveletlen, álmatag, báva, egyszóval a buta néző szerepét. A rizikó minimális, hiszen ritka az annyira exhibicionista és értetlen néző, aki a nyilvánvaló játékszabályok ellenére is belekotyogna az előadásba, lelőve az előre gyártott csattanót. És ha mégis? Akkor színész legyen a talpán, aki meg tud felelni. Próbálják csak ki. Előzzék meg a színészt, válaszoljanak, ha kérdezik Önöket. Legyenek spontának, ha már kényelmességgel vádoltatnak. A spontán nézői reakció segíthet ennek az előadásnak, hogy ne süllyedjen el saját konformizmusában.
Nézőművészeti főiskola