HAMLET

Boros Kinga

Egy selyemkendő súlya

A Hét, 2005-01-06

Az Othellóhoz színházi anekdota kötődik. Vidéki előadáson az egyszerű néző trágár szavakkal fenyegeti meg a Jagót alakító színészt, amiért gonosz lelke ilyen elképesztő aljasságokra vette rá... Poén a néző abszolút, naiv hiszékenységéről, és árulkodó jel a színreállítás mikéntjéről: dacára a címszerepnek, Jago gyakran növi ki magát a darab főszereplőjévé – Jago, az irigykedő, a fondorlatos, az álnok, az intrikus.

Az ilyen és ehhez hasonló Othello-rendezésekben a címszereplő elborult agyú dúvad, Desdemona ártatlan szendeség, és értelemszerűen Jago marad az egyetlen összetett egyéniség, akinek sokrétű motiváció és kétkulacsos jellem biztosít pazar játéklehetőséget. E megközelítés a darabnak azon árnyalatait domborítja ki, amelyek az Erzsébet-kori néző szenzáció- és borzadáséhségét elégítette ki. Szerelmi és szakmai féltékenység, cseppnyi rasszizmus, uszítás, ármánykodás, ivászat, utcai verekedés és hálószobai csata, féltucat halott. A cselekmény már-már bohózatba illően banális, és horrorba illően véres. S mint ilyen, súlytalan is, felejthető, akár az ötórás hírek. Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendezése a triviális szaftot fejti le a cselekményről, és visszatereli a figyelmet a lényegi kérdésekre: két ember szerelemben és halálban köti össze egymást.

Bocsárdi László rendező és dramaturgja, Czegő Csongor Jago szerepén hajtanak végre igen markáns változtatásokat. Az előadás szövegéből következetesen hiányzik mindama rész, amely Jagót emberi gyarlóságában mutatja be: Desdemonát férfiként megkívánó, Othellóra féltékeny vetélytárs, a Cassiótól hadnagyi rangját elirigylő zászlós, a Cassióban saját felszarvazóját látó férj. Azaz kihúznak minden szöveget, amely megkönnyíti a színész dolgát, és lélektani motivációs hátteret szolgáltat számára a szerepépítéshez, egyszersmind melodrámává zülleszti a tragédiát. A darab ezáltal ijesztő, embert meghaladó súlyú etikai és metafizikai színezetet kap, hiszen Jago maga az eredendő, a magát álcázó, az érdeknélküli, következésképp kijátszhatatlan Gonosz. Legyőzni nem, csak útjából kibújni lehet, amint azt Othello és Desdemona meg is teszi. Desdemona megveti a hitvesi ágyat, ölével hanyatt fekvő férjére ereszkedik, és felkínálja nyakát, széttárt karokkal kéri a halált. Othello az ágytól egyenesen a kötélhez megy, magát akasztani. Nincs utólagos ráeszmélés, kesergés, bűnbánat, világot helyre zökkentő, hősi öngyilkosság, és igazságszolgáltatás, megtorlás, a galád zászlós leleplezése, elfogása – az ötödik felvonás szövege egészében hiányzik. Az előadás ott végződik, ahol kezdődött, Othello és Desdemona némán, egyszerűen egyesíti lényét.

„Te tudtad ezt” – Rodrigo Jagónak címzett szavaival kezdődik a darab. Bocsárdi előadása a tárgyként szereplő mutató névmás referenciájával, Desdemona és Othello házasodásával kezdődik. Némajelenet, melyben kettejükön kívül a pap és Cassio van jelen. Bocsárdi akként olvassa Shakespeare darabját, ami az elsődlegesen: minimális instrukcióval ellátott színpadi szöveg, melyet az odaillő színpadi mozgással, cselekvéssel a rendezőnek kell kiegészítenie. A hozzátoldott első jelenet szöveghű, amennyiben ezen a szöveg szellemében fogant rendezői megoldásokat értjük. Nem egyéb, mint egy, a darab időintervallumát közvetlenül megelőző esemény bevonása a reprezentáció idejébe, és testvér az előadás zárójelenetével. A kezdés csöndes, nyugalmas, lassú, mert Desdemona és Othello szerelme bizonyos, megfontolt, mély. Az egyetlen nyugtalanító elem a nézővel kegyetlenül szembehasító reflektorfény, a metsző igazságé, amelyet Othello egy későbbi jelenetben, kezében a húszkilós reflektorral, maga is vaksin keres. A zárójelenet egy hasonló bizonyosságról beszél. Björk-zeneszámot hallunk, miközben a házasok lefekvéshez, utolsó nászhoz, meghaláshoz készülnek. Björk ideges hangja ordítja fülsiketítő hangerővel újra és újra, hogy „she loves him”, mikor Desdemona engedelmesen megfullad Othello markában. Othello asszony- és öngyilkosága Bocsárdi előadásában nem a fekete bőrszín és forró származás által predesztinált hőzöngő féltékenység megnyilvánulása. Hanem annak leküzdése. A két évaddal korábbi Énekes madár-feldolgozásban, A csodában Bocsárdi, ha idézőjelesen is, de feltámasztotta a szerelmeseket, ragyogó arcú turisták képében visszahozta az oltalmazón megnyíló ágyba ugrott fiatalokat. Az Othello véget ér a két nyíltszíni haláltusával.

A bőrszín jelentéktelen. (Sőt, az Erzsébet-kor után jóval később a nyugat-európai kultúrkörben kialakult faji előítélet miatt veszélyes és provokatív vállalkozás Othello ilyetén másságára élezni ki egy előadást.) Ezért is nélkülözhető a színész arcának barnára festése. Othello különbözését jobban kidomborítja Pálffy Tibor szikár-inas termete, hosszú fekete haja, és mellette a délceg, szőke Cassio (Mátray László játssza), akinek megjelenése – ugyan egyenruhája konkrét történelmi utalásoktól mentes, semleges zöld – elég ahhoz, hogy azonnal az SS-tiszteket juttassa eszünkbe. Cassio feszesen tudja viselni az egyenruhát, laza eleganciával a frakkot, és a főurak tetszését úgy lehet elnyerni, ha díszviselet is társul a hadvezéri tudáshoz. Othello öltözéke bútorszövetre emlékeztető nehéz posztóból, bársonyból varrott, a mellkast látni engedő köpeny és mellény. Ez teszi őt idegenné, kissé félelmetessé a velenceiek szemében. Egész megjelenése vad, ősi erőket, barbár tisztaságot, az életnek és az igazságnak már-már vallásosan szent tiszteletét engedi sejteni. Pálffy ebben az előadásban is színészi eszközként használja fizikai erejét: Othello egy alkalommal két csupasz kézzel kapaszkodva mászik fel a harangkötélen (és a harang nem szólal meg). Desdemonát a magasból, egy falra rögzített széken ülve vallatja, hívására végtelen lassan csúszva, apróra tagolt mozdulatokkal ereszkedik onnan le. Bár a „mutatvány” mindkét jelenetben a színpadi szituáció függvényében nyer értelmet, nem pedig öncélú erőfitogtatás, mégis erősen megnöveli e jelenetek anyagszerűségét: ha csak néhány másodpercre is, de az akrobatika, a szerep-előtti puszta test bravúrja érdekfeszítőbbé válik, mint a közeg, a vonatkozások.

Desdemona ruhájának ránctalan, suhogó fehérsége, visszafogottan impozáns, nagyasszonyi kontya, rendezettsége nem ellentéte, hanem női ellenpárja Othellónak. Kicsid Gizella tüneményesen szép Desdemona, nézni kell. Mozdulatainak lendületes nyugalma van, hangja kimért, mégis bongó-csilingelő – az alakítás utánaalakul a szövegnek, amely nem felületes, kamaszos, szertelenül szerelmes naivát tételez, hanem érett szépséggel, ésszel és lélekkel áldott fiatalságot. „Lányod vagyok s ezért te vagy / Parancsolóm; de itt van férjem is, / És ahogy téged anyám követett, / Előbbre téve férjét, mint az apját, / Kimondom: úgy követem én a mórt, / Az uramat.” – érvel apjának Desdemona. Bolond, aki ezt nem érti. Brabantio hálóinget visel kabátja alatt – hisz lánya házasságának híre az ágyból ugrasztotta ki. De amúgy is: kissé már totojás öregúr, sem a nadrág, sem a korona, sem az ész nem övé már a családban. Helyette kaphat bolondsipkát. Bocsárdi Nemes Leventére osztja mind Brabantio, mind a Bolond szerepét. E rendezői gesztus nem szereposztási takarékosság, hanem tudatos, az előadást jelentésében gazdagító szerepösszevonás. Desdemona és a Bolond jelenetei a Desdemona–Brabantio viszonyt viszik tovább. A gyermekét megtagadó apa mint Bolond imádhatja újra a lányát, de a tisztes lány megteheti, amit apjával nem, hogy kacag a Bolondon. Roppant ellentmondásos viszony, mely Bocsárdi rendezésében a Lear-Cordelia kapcsolat bonyolultságát nyeri el.

Jago sem civil, sem katona. Nadrágja szürke pantalló, kabátja katonazeke. Egy régebbi Bocsárdi-rendezés, az Ilja proféta köszön itt vissza: „félig ember, félig kecskebak”. A fütyörésző könnyedség, érdektelenség, amellyel Váta Lóránd Jagója cselekszik nemcsak Othellót, hanem a nézőt is félrevezeti. A szerelmesek meghalnak, mire felocsúdunk, mire ráeszmélünk, hogy a mi kezünk közül is kicsúszott Jago: úgy követte el gaztetteit, hogy közben mi, a nézők sem lettünk beavatva gonoszságának indokaiba. Ez félelmetesebb, mint a szemet forgató, fogat vicsorító, dörgedelmes hangú, és a nézőnek titkait cinkosan felfedő klasszikus intrikus-alakítás. Emília, kit férje egyetlen csókra, ölelésre, vagy kedves szóra sem méltat, nyakig gombolt blúzot, szűk szvettert, bokáig-csuklóig elfedő öltözéket, szorosra font hajkoszorút visel: lénye maga az elfojtás, a tiltás alatt kéjes rángatózássá torzuló vágy. Péter Hilda alakításában Emília Desdemona beteljesült nőiségének totális ellentéte: az előbbi olyan, akár egy rémült, kusza firka az utóbbi kerekdedségéhez képest. A jelmez leginkább a harmadik női szerep, Bianca esetében kiváló támpont. Egy Cassióért rajongó lotyó, mindössze ennyit tudunk róla. Bianca kevéske jelenete kihagyhatatlan, mert szükség van rá mint hivatkozásra Cassio beszédében, melyet Jago Othellóval hallgattat ki, annak félrevezetésére. De Bianca szerepe – holott összekapcsolható volna Desdemona és Emília hűségről és cafkaságról szóló párbeszédével – nem önállósul teljes jellemmé. Ferenczi Gyöngyi ezért skiccelt karaktert alakít. Doromboló és fújtató kismacska, akinek harsányságát jól mutatja a naracsszínű, loknis miniruha, tűsarkú kiscsizma.

Dobre Kóthay Judit tervező munkája több mint néhány jól sikerült szabásminta és díszletmakett. A jelmez a jellem, a státus és a viszonyok kifejezője. Az üresnek látszó, ám az utolsó tenyérnyi helyig betöltött, kimunkált játéktér szintén elvont megfogalmazása a cselekménynek, és a beszéd mögött történőnek. Szimbolikus, hogy a fényes, aranyszínű háttérfüggöny épp akkor ereszkedik le, és takarja el a hasogató fényű reflektorokat, amikor Othello megtévesztése kezdődik. A harangkötél, ami előbb közönséges használati tárgynak tűnik – harangszót hallunk, ha valaki megrángatja –, később bölcs mérleggé, a világ függőleges tengelyévé alakul. A kötél általi halál, melyet Othello önkezével szab ki magának, ebben a kontextusban nemcsak a legszörnyűbb büntetés, amit zsiványok érdemelnek ki, hanem a leggyorsabb út Desdemonához. Nem szól a harang, hiába csimpaszkodik a kötélre a Bolond, de a kötél a rácsomózott kendő súlyától is megereszkedik. A piros, nagy virágmintával díszített selyemkendő, mely Desdemona hosszú szoknyája alól bújik elő Othello egy simogatása nyomán. Áldozat és gyönyör szimbóluma egyetlen tárgyban. Ellentétes, egymástól látszólag teljesen különböző dolgok forrnak össze ezen a színpadon. A hitvesi ágy, (amely Bocsárdi több előadásában kapott központi helyet és fontosságot) ismét nász és halál egyesülésének helye.

Egy társulat munkáját látjuk. Bocsárdiról a Tamási Áron Színháznál eltöltött évtized során nyilvánvalóvá vált, hogy társulatot, csapatot, alkotóközösséget kovácsolt. Az Othellónak a szereposztása is beszédes: a társulat rétegződése érhető benne tetten. A szentgyörgyi társulat idősebb színészei, akiket Bocsárdi a befogadó intézményes kerettel együtt „örökölt”, kollektív szerepet kapnak: a groteszkig túlzó játékmóddal alakítják a tehetetlen trotylik karát. A látszólag uralkodó szerepben lévő, igazából félreállított apát, főurat Nemes Levente, a színház igazgatója alakítja. Sokadik főszerepét játssza Pálffy Tibor, aki bevett eszköztárán nem újít, de jól gazdálkodik vele. Aggasztó kérdés, hogy ilyen iramban van-e ideje, ereje regenerálódni. Az Othello meglepetése ismét egy kezdő színész, ezúttal Kicsid Gizella, aki a Nők iskolája Ágnese, a Jóembert keresünk! Wangja után egy teljességgel ismeretlen arcát mutatja meg. A szereposztás, az előadást előkészítő döntések nyilván a társulat belső ügye. Az egyszeri alkotás azonban világlátásról, esztétikai programról, műhelymunkáról, intézményes működésről is tanúságot tesz. Kivált ha az egymást követő előadások összecsengenek. Jó látni az efféle folytonosságot.

kapcsolódó írások

Othello, a velencei mór (színlap)