HAMLET

Boros Kinga

Nemzeti villanások (II)

A Hét, 2004-11-18

Meglepetések ideje

Az ember szinte elvárja a hírből ismert, nagynevű és -múltú rendezőktől, hogy előadásaik a klasszikus valamilyen (köznapi, persze) értelmezésébe besorolhatók legyenek. Hogy unalmas lesz, vagy várhatóan korrekt, esetleg mindkettő egyszerre. Mindenesetre tisztelettudóbban, mintegy kulturális missziót teljesítve tespedünk el a puha bársonyszékben a bukaresti „nagyok” előadásain. Épp így, a füstös pincekocsmában egy független színház előadása előtt, lazán lehet sört rendelni, hisz ez nem is „igazi” színház. Persze az előítéleteknek az a dolga, hogy időnként megcáfoltassanak.

A Dogyin-tanítvány Jurij Kordonszkijt, a két éve bemutatott nagysikerű Ványa bácsi rendezőjét nem könnyen ereszti el a Bulandra Színház. Az idei fesztiválon szintén Bulandra-produkcióval, a Háztűznézővel vett részt. Ráérős ez az előadás. Fergeteges komikummal, mely néhol finoman átcsúszik rideg drámába – de ritmus nélkül. A fesztiválon látott előadás kerek félórával hosszabb volt a bejelentett három óra tíz percnél, ami megmagyarázza az elképesztő lassúságot, ám nem szolgál mentségül annak. A jó előadást tessék jónak megőrizni, míg színpadon tartják. Kordonszkij túlméretezett díszletek közt játszatja a darabot – zsinórpadlásig nyúló házfalak, a színpad teljes szélességét kitöltő ebédlőasztal – melyek közt az emberek sürgölődő törpének látszanak. Karikíroznak a színészek amúgy is, méghozzá bámulatosan azonos színvonalon. Victor Rebengiuc szimpatikus vén bonvivánja, és a nagyon fiatal Andreea Bibiri törékeny, csöppnyi mennyasszonya, aki látványosan kitömi magát mellben, egyformán figyelemreméltó alakítások.

Alexandru Dabija Înºir’te, mãrgãrite!... című Eftimiu-rendezése Bukarest másik jónevű színházában, a Nottarában tobzódás a mesedarab kínálta tündéres-boszorkás-szőkeherceges világ profánba fordításában. A királylány flower-power hippy, az áhított herceg diszkóinges ficsúr, a királynak horgolt csipkekoronája van Dabijánál. Az előadás erőssége azonban nem a jelmez, hanem a stúdiótérben négy oldalról körülült játék közvetlensége, elevensége, amely a versben írt szöveget is könnyeddé teszi.

Tocilescu mistózik

Szemmel láthatóan fergeteges, felszabadult játék Alexandru Tocilescu rendező számára Adrian Lustig Poker című darabjának színre állítása. A bukaresti Komédiaszínházban a közönség előbb lefagy attól a közvetlenségtől, amellyel Tocilescu színpadáról árad a horrorisztikus, groteszk politikai-társadalmi paródia, erősödik bennünk az érzés, hogy ezek itt, kérem, mistóznak velünk, aztán úrrá lesz a hisztérikus röhögés. Lustig darabja a felhasznált téma és a felhasználás dramaturgiai mikéntjét illetően nem nagy kunszt. Az alapszituáció, miszerint három volt osztálytárs, egy politikus, egy orvos és egy üzletember pókerezni jön össze, elég átlátszó ürügy a szereplők összeterelésére. Erőltetett a kitartott lány jelenléte is, majd annak „árulása”, amiért a politikus lelövi. Az ürügy azt szolgálja, hogy Lustig közvetlen akcióban, szereplőit beszéltetve mutassa be az ábrázolt társadalmi személyiségek politikai korruptságát, amoralitását, pénz és hataloméhségét. Lejárt lemez, ezzel a tematikával a színdarab akár a Vacanþa Mare forgatókönyve is lehetne. Tocilescu rendezésében a ‘hogyan röhögjük ki országunk mai állapotát’ műfaja az abszurdig van taszítva. A színészek nem igyekeznek valós személyiségek kifigurázására, és ez – azon kívül, hogy üdítően hat az alakításokra – Tocilescu józanságáról szól, hogy esze ágában nincs világmegváltó szándékkal kötekedni. Egyszerűen csak (és jól) színházat csinál.

Amikor felmegy a függöny, giccses szobabelsőt látunk. Van benne leopárdbőrrel takart kanapé, márványlapú asztal, ébenfa ajtó, festett üvegablak, üvegplafon, márványoszlopok és csillogóan lakkozott faburkolatok. A figyelmet azonban elsőre nem ez köti le, hanem egy irdatlan nagy, ronda, hattyút „alakító” balerina, aki Csajkovszkij zenéjére „haldoklik”, miközben egy Batwomannek öltözött, pontosabban vetkőzött hölgyike ostorral noszogatja. Claudiu szenátor szexuális életének jelenetét látjuk, jelenet, mely startból röhejessé teszi a későbbiekben öltönybe öltözött komoly politikust. A tehéntermetű szőkeség (festett, persze) a „Mã înec în ochii tãi”-t visítozva ugra-bugrál át időnként a szobán, echte moldáv kiejtéssel löki a sódert, koránál fogva unokája lehetne szeretőjének, de – alul ne becsüljük – merész vágyai vannak: sztár akar lenni, méghozzá időjárás-jelentést bemondó. Nem kis eséllyel, mint az kiderül, mert a szenátor meglehetősen nagy befolyással bír az országos tévéadók műsorpolitikájára. A tévében a WAZ-tulajdonban lévő román újságok kapcsán kirobbant sajtószabadság-vitáról van szó. Claudiu egyet káromkodik, egyet telefonál, mire a képernyőn megjelenik az Adáshiba felirat... A szenátor barátja, Titel tréningnadrágos milliomos, aki a kalapjában hordja a pénzét. Hiú ember, aki nyilvános elismerésre vágyik, politikai karrierre, mármint. A barátság nem akadály: félreállítja Claudiut. Kettejük közt valóságos kis párbaj dúl, amikor egyik a másikat zsarolja trükkfelvételekből készült filmekkel, amin a másik épp pénzt vesz vagy ad át kétes alakoknak. Harmadik társuk egy sunyi orvos, aki tartózkodik a rizikós nyereségektől, de folyamatosan a másik kettő körül lebzsel. Anyagi gondjai azonban neki sincsenek, meglátszik ez a vérrel fröcskölt dundi borítékokon, melyeket műtősköpenye alól húz ki.

Miközben e zűrös kis ügyek bonyolódnak, Tocilescu már-már paranormális jelenségekkel fűszerezi a színpadi cselekményt: elsötétül és égzengés hallatszik, ha istenkáromlás folyik. Emberi arcok, kezek és egész testek dudorodnak ki lassú vonaglásban a fehér falból. Majd megkezdődik az átalakulás (fordulat, mely Tompa Gábor Jacques...-ját idézi!): a színpadról valamilyen okból távozó szereplők zombiarccal és karommá nőtt körmökkel, a nadrágból kilógó ördögfarokkal, vagy tépázott, lerohadt ruhában és hegyesre nyúlt fülekkel térnek vissza. Tocilescu tobzódik az irodalmi utalásokban is. Monica, a kitartott lány egyszercsak bejelenti, hogy ő most lelép, megy Moszkvába, ahol a negyedik, évekkel előbb Amerikába emigrált baráttal fog találkozni, és dolgozni fognak, dolgozni, dolgozni... Mikor megfenyegetik, Irinából Anna Kareninára vált, és azzal fenyegetőzik, hogy a vonat elé veti magát. Végül rázendít a CFR-himnuszra. A lányt lelövik, visszaülnek kártyázni. Tocilescu, utolsó poénként behozza az elkárhozást: Alice Cooper Black widow c. dalára óriási keresztes-pók ereszkedik be lassan a tetőn át.

Bucureºti unplugged

Bukarest egyelőre nem tobzódik a független színházakban. A befogadó színházként működő Act Színházban, és az előadásokat producerként is szignáló Green Hours bárban folyamatosan tartanak előadásokat és új bemutatókat, ezen kívül művelődési házakban, klubokban időnként feltűnik egy-egy diákokból verbuválódott csapat. Nem beszélhetünk azonban az underground színház túlburjánzásáról, amint az fejlődő fővárosokban lenni szokott. Ez a kettő viszont igencsak profi – legalábbis a fesztiválon résztvevő előadások tanúsága szerint.

Lendületes, társadalmi üzenettel spékelt minimalista előadás a Stop the tempo, amelyet a Green Hours pincebárban hoztak létre a LUNI Színház, a dramAcum projekt és a Green Hours közös produkciójában. Rendezője és szövegírója, Gianina Cãrbunariu egyben a dramAcum projekt egyik elindítója. A kezdeményezés 2002 januárjában született a bukaresti színházművészeti egyetem diákjainak ötletéből, a következő mottóval: „Belefáradtunk azon siránkozni, hogy mennyire rossz, beteg és ósdi módon születnek a ma színházának előadásszövegei. Azon gondolkodtunk, – és a választ tőled szeretnénk megkapni! – hogyan írna Caragiale ma. Miután már látta a Ponyvaregényt vagy a Mindent anyámrólt. 2000 euróval jutalmazunk, ha megmutatod nekünk ezt. Arra gondolj, MIÉRT, HOGYAN és KINEK akarsz ma színházat csinálni. A válaszadásban segítségedre lesznek a legjobb tevékeny, fiatal drámaírók, rendezők, forgatókönyvírók, színészek, díszlettervezők, grafikusok, koreográfusok és zenészek. Mi összehozunk velük. Csak gyere el az általunk szervezett találkozókra, rendezvényekre! Caragiale volna az utolsó román drámaíró? Neked egyszázados előnyöd van hozzá képest. Írj egy darabot a pályázatunkra. Mi megcsináljuk az előadást.” Mielőtt bárki is fanyalogni kezdene a szöveg akcionizmusán: a projekt több mint eredményesnek bizonyult. Száztizenöt beérkezett darabból tizenhatot bemutattak. Munkakapcsolatot építettek ki hasonló profilú, külföldi fesztiválokkal, ahol ezek a darabok fordításban lesznek bemutatva. Valamint elkészült tíz külföldi drámaszöveg román fordítása. A 2004-es UNITER-gálán a román kritikusszövetség díjjal tüntette ki Gianina Cãrbunariut.

Egyszerű eszközökkel, és akadályozó tényezők ellenére mégis megteremtett színháziságával nyűgöz le az előadás. A Green Hours szűk és hosszú, kétoldalt asztalokkal elfoglalt terében a középen szabadon maradó nagyon keskeny járásban lehet játszani. A hely kevés, rosszul beosztható: a nézők karnyújtásnál közelebb vannak, kerülgetni kell őket. Talán az a féltés, amellyel a játszók időnként nagyon gyors helyváltoztatását, a levegőtlenséggel, füsttel küzdő légzésüket (és mégis jó dikciójukat!) követjük, az is segíti az előadást, hogy „beszippantsa” nézőjét, megnyerje tetszését. A plafon alacsony és boltíves, reflektorokat felszerelni nincs hová. A színészek ezért maguk oldják meg a világítást, de beépítve azt a történetmesélésbe: a teljes sötétségben a három szereplő egy-egy erős fényű elemlámpája irányítja a néző tekintetét. Nemcsak azt tudatja vele, merre kell néznie, hanem helyszínt jelöl (a földre tett, villódzóra állított lámpák jelzik pl. a diszkót), személyes nézőpontot oszt meg a nézővel (az épp önvallomást tevő szereplő saját arcát világítja), vagy hangulatot teremt (pl. a hevesen rázogatott lámpák idegesítőn ugráló fénye átadja a nézőnek a szereplők zaklatottságát). Kiváló módszer ez arra, hogy a három, külön utakról érkező szereplőt összehozza egyetlen nagy, párhuzamos szövegekből felépülő monológban.

Maria. Egy lány, akinek „sikerült”: három állása is van, autója, és lakást készül venni. A szerelem – bármilyen formában és minőségben – viszont annyira hiányzik az életéből, hogy az egyetlen férfi benne a nőgyógyásza... Paula. Egy leszbikus lány, akit épp elhagyott a barátnője, egy fiúért. Ő a monológ refrén-felelőse: ő maga nem sokat beszél, de befejezi a másik kettő mondatait ugyanazzal az egy szóval, cãcat, mondja, és ez mindig találó. Rolando. Egy lemezlovas, aki nagyon cool, de az utóbbi időben valamiért nem sokszor csörög a telefonja, se nők, se felkérések. Egy klubban találkoznak, ahol az őrjöngő tömeg közepette észreveszik egymást, két másik embert, aki feszülten áll, és a „hai sã facem ceva cool în viaþa asta de cãcat” felkiáltástól vezérelve nemsokára Maria kocsijában találják magukat, vágtatnak az úton, és szeretkezés címszó alatt tépik egymást a hátsó ülésen. A monológ ekkor sem marad abba. Az elemlámpa flasheket ad: a szeretkezőket világítja, sötét, egyikük elmondja, hogy mit gondol közben, sötét, a sofőr elemlámpája hosszan, rázkódva szakítja végig a termet, sötét, ismét a hátsó ülés... Míg végül egyszerre kalimpál mindhárom fény: baleset. Ez a baleset hozza össze hármukat egy világ elleni szövetkezésbe, amely nem egyszerűen barátság, inkább bajtársi viszony. A balesetben, melyben tönkremegy Maria kocsija, Rolando pedig félig lesüketül, vagyis fuccs a „karrierjének”, rádöbbennek, hogy ki kell kapcsolni. Hogy a diszkók, klubok „Feel the tempo”-ját „Stop the tempo”-ra kell javítani.

Afféle „állítsátok meg a világot, ki akarok szállni”, amit megfogalmaz az előadás, ám ezúttal egy másik generációét, amit nevezhetnénk Pepsi Generation-nek akár, mivel a fogyasztói társadalomról szól, annak is a különceiről, akik nemet mondanak a habzsolásra, a cuccos cool-ságra. Sajnos az előadás épp a társadalmi üzenetnél kezd sántítani. Ugyanis Cãrbunariu nem elégszik meg az életérzés megfogalmazásával: Iliescu-karikatúrás pólók kerülnek elő, és allúziók arra, hogy ebben az országban nem sok értelmeset kezdhet magával az ember. „Ha Románia egyetlen hatalmas biztosítótáblára volna kötve...” A fogyasztói társadalom okozta konformizmus, rossz kényelmesség az ország vezetőinek (in)kompetenciájával kerül egy kontextusba, anélkül, hogy értelmeznék egymást. Ebből a szempontból Cãrbunariu szövege hőzöngés, oktalan lázadozás. Vagy épp fordítva: megalkuvás, mert lázít ugyan, de nem érvel. Vádol, de artikulálatlanul. Szerencsére az aktuálpolitika amilyen erőtlenül jelentkezik, olyan gyorsan ki is párolog az előadásból. A hármak lassan fő hivatásukká teszik az áramtalanítást. (Magyar nézőnek nem lehet, hogy ne jusson eszébe Miklauzic Bence filmje, az Ébrenjárók.) Klubot, diszkót, színházat, mozit áramtalanítanak főórában. A reklámújságból keresik ki célpontjaikat, és egyre nagyobb fogásra vágynak, a legnagyobb tévéantennára, a főcsatornára, vagy egy koncertre, ami végül meg is lesz. Közben észre sem veszik, hogy egymást, a barátságot, az emberi tartalmakat áldozzák fel a „nemes cél” érdekében, vagyis ők sem jobbak, mint akiknek kiütik a biztosítékot. Körözi őket a rendőrség, egy alkalommal leütnek egy embert. A befejezés robbanásszerűen oldja fel az egyre növekvő feszültséget: Maria a Green bárjánál ülve, saját arcát világítva meséli el, hogy Rolando és Paula nem jelentkeznek a legutóbbi koncert óta. Az újságok szerint épp babrálták a biztosítékot, amikor rajtakapták őket, és az ijedtségben halálos áramütés érte őket. Maria szerint csak rejtőznek, járják a klubokat, és lesik az alkalmas pillanatot. Aztán kér egy kólát.

Cãrbunariu jó színpadi szerzőnek és rendezőnek, de kiváló színházi menedzsernek is bizonyul. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy jó helyen „adja el” az előadását. A Stop the tempo célközönsége a Greent amúgy is látogató fiatalok, akikről a darab is szól, és akik messze elkerülik a Nemzetit meg az ahhoz hasonló, megalomán építményben, muzeális repertoárral működő színházakat, nemcsak Bukarestben, hanem az ország többi városában is. Színháza, amely a dramAcum felhívás szellemében születik, igazi alternatíva, a szó intézményre és esztétikumra vonatkozó értelmében is.