HAMLET

Boros Kinga

Drága Lőrinc barát

Erdélyi Riport, 2002-12-12

Romeo és Júlia barátok. Barátok egy olyan világban, ahol végtelen hosszú az út embertől emberig, és rajtuk kívül senki nem próbálja bejárni. Nincs kokettáló szöveg, bájolgó udvarolgatás. Közös muzsika van – ellesik a fehérarcú, piros mezes zenebohócoktól, keresnek maguknak hangszert, és elragadtatva játszanak. Szívből kikacagják a bugyuta Párist és a tömeg idétlen, monoton táncát, majd megpillantják egymást. Tengerészlépések, néhány apró érintés, rövid csók. Két ember felismeri a társát egy embert eltorzító világban. E világ egén a merő hús látványa rajzolódik ki: a színpadon, fejmagasság felett meztelen testeket, szőrös kecskelábakat ábrázoló vásznak. Nem csoda, hogy ők ketten inkább kijönnek az előszínpadra, ahol Romeo felszakította a padlót borító vásznat, s melegszínű, zizegő avar takar be mindent. Itt fogja Júlia megvetni fehér nászágyukat.
E nász, ha meglesz, tán szerencse lesz – Lőrinc barát szándéka nem a családok békítgetése – hiszen tudja, az úgysem járna sikerrel –, hanem sérthetetlenné szentelni e barátságot. Csupán a derűs arcú bohócok és Lőrinc barát vállalják velük a cinkosságot.
Romeo apját egyszer látjuk, oldalán a mindenki-macája ikerlányokkal. Kérdezi Benvoliót Romeo felől, de zsarnok mindent-tudni-akarással, nem apai féltéssel. Romeo odaül a zongorázó bohóc mellé, és apja nem találja módját, hogy megszólítsa. Mercutio, kiről tudni véljük, hogy jókedvű, hűséges barát, ezúttal nem más, mint a Herceg kegyence, Tybalt jóbarátja, nem Romeóé; kissé életunt figura. Tálcán kínálja fel Romeót ellenségeinek. A bál végén rajtakapjuk, hogy kardozást mímelve mókázik Tybalttal, kinek ismeri vívó szokásait: verselve, látványos gesztusokkal adja elő Benvoliónak, mint küzd Tybalt bekötött szemmel is. Az utcán kivont karddal fellépő Tybalttal nem vív meg: addig húzzák az időt, míg megérkezik Romeo. Tybalt véletlenül szúrja meg, mert ugye a szeme be van kötve. Mercutio teljes nyugalommal, a kardot kis időre kihúzva, majd a sebbe visszahelyezve nem is haldoklik, csak lazán filozofálva elsétál a színről. Benvolio is amolyan haver csak, aki Montague-nak a fiát fülelné le. A kimért Tybalt – aki a bálban tüdőbajosan kendőjébe köp, mikor felismeri Romeót – táncolva vív, miközben Romeo esetlenül csapkod a karddal, s lassan, saját koreográfiájához híven hóna alá szorítja a Romeo kezébe adott kardok pengéjét. Páris sem Romeo kezétől hal meg. Otrombán fényképezi magát Júlia mellett a kriptában; megijed az érkező Romeótól, tőrt szegez neki, megbotlik, és önmagát sebzi halálra.
Capulet jó üzletet kíván csinálni eladósorba került lányából. Kiváló alkalom erre egy Párisszal, a Herceg spiclijével összeütött házasság. Capuletné, a szeszgőzös anya, ha akarna, sem segíthetne lányának. A Dajka, ha kell, Capulet ágyasává lesz. Júliának csak addig hű szolgája, míg az ügy kifizetődő számára. Szegény zongorista bohóc szeme elé emeli kalapját, hogy ne lássa, mint nyomorgatják Júliát.
Ki marad más, mint Lőrinc barát. Elvonult, saját világában élő, Romeóval egykorú ember. Visszafojtottsága testi jelet visel: termetét lehazudó, görbített lábakkal kacsázik. Különcsége éppúgy a világból való kilépés gesztusa, mint Júlia aluszékonysága, mielőtt Romeót megismeri, vagy Romeo bujkálása a zongora dallamaiba. Õt nem lehet lekenyerezni, mint a Dajkát; összenéz a zongorista bohóccal, és egy mozdulattal kipotytyantja a bankókat, melyeket Páris tett csuhája ujjába. Csak ő képes parancsolni a vasfüggönynek, mely jótékonyan elrejti a kettesben maradó Romeót és Júliát az ellenséges szemek elől, s a groteszkbe hajlón pajzán képeket előlük. A nászéjszaka hajnalára földig ereszkednek a képek, vészjóslón zárva le hátul trapézalakban a teret. Mire teljesen leszakadnak, felszabadítva a tekintetet, addigra Romeo és Júlia sorsa már beteljesedett. Romeo a leengedett vasakon egyensúlyoz, mint azelőtt Júlia a színpad szegélyén. Minden borzadás nélkül oltják ki életük.
Drága Lőrinc barát. A zongoraszéken ülve, tompa fájdalommal hangjában beszél hozzánk. Minden igyekezete ellenére meghalt a neki oly kedves két ember. Lerángatja magáról a csuhát, alatta a bohócok piros trikója. „Haragszik ránk az ég” – kiáltja arcát kezébe temetve. Mire felemeli onnan, fehérre van festve. A zenebohócok kalapot nyomnak az ő fejébe is, cintányérokat vesz elő, és csalfa derűvel folytatja: „ne ingereljük: rejtsük el könnyeinket”. Lőrinc-bohóc a fényeket táncoltatja cintányérjával a nézőtér fekete plafonján. A feléledő Romeóra és Júliára fény hull és pereg rájuk az avar.