HAMLET

Köllő Katalin

A fölmagasztosulás elmarad

Szabadság - Spektákulum rovat, 2004-03-27

Sorstragédia. Ezzel a fogalommal lehetne a legjobban meghatározni Ibsen darabját, A vadkacsát. A görög tragédiákra jellemzôen a szereplôk itt sem kerülhetik el végzetüket, semmit sem lehet megakadályozni, mindennek meg kell történnie. Tulajdonképpen már minden lezajlott a darab kezdetekor. A dialógusok mindössze arra valók, hogy feltáruljon a múlt, és romba dôljön a jelen. A rossz elôérzete ott lebeg már az elôadás kezdetekor. Werle nagykereskedô (Boér Ferenc) rosszkedvűen konstatálja, hogy az ünnepi vacsoránál 13-an ültek az asztalnál. Carmencita Brojboiu díszlete is elôrejelzi a pusztulást. A jómódú özvegyember házába mintha beszivárgott volna a végzet jele, hiába a díszesen megterített asztal, a falakat megállíthatatlanul kikezdte a penész. Hangsúlyosabban jelen van aztán a darab többi részének színhelyén, az Ekdal család házában.

A végzet, az ananké megtestesítôje Gregers Werle, a már említett nagykereskedô fia, az ô hazatérése indítja el a tragédiát. Cselekedetei egyáltalán nem tulajdoníthatók a véletlennek, apja iránti gyűlölete, valamint heveny igazságtevési mániája hajtja, hogy a szerinte "poshadt levegôjű" házban végre ki lehessen szellôztetni. Más szóval az ô feladata, hogy leleplezze a körülötte élôk életét átszövô hazugságokat, hogy feltárja a meztelen igazságot, és megszüntesse az emberek önámító szerepjátszását, hogy aztán boldogan, megtisztultan, az igazság teljes tudatában kezdhessék újra életüket. Csakhogy Ibsen szerint az öncsaló illúziók, élethazugságok leleplezése nem vezet megtisztuláshoz, az áldozat megtörténte után nincs katarzis. Azok, akiknek az érdekében oly buzgón látja el felvilágosító feladatát, továbbra is csak a megszépítô hazugságban tudnak élni, a "fölmagasztosulás" tehát elmarad.

Keresztes Attila kevés dramaturgiai változtatást eszközölt a darabon. A dialógusok pergôbbé, illetve a cselekmény kibontakozásának érthetôbbé tétele érdekében jó néhány helyen húzott a szövegbôl, itt-ott kihagyva fölöslegesnek tűnô információkat, illetve az egyes szereplôk közötti vitákat. A legszembetűnôbb változtatás Gina Ekdal figurájánál tapasztalható. Ibsen láttatásában ez a nô kissé túlkarikírozott, nevetséges figurának tűnik. Bár a szerzô hajlamos szereplôit tragikomikus alakként feltüntetni, ennek ellenére Gina alakja elrajzoltnak tűnik. Hjalmal Ekdal megjegyzése, miszerint felesége "nem is teljesen műveletlen", elhangzik ugyan az elôadás elején, ám a továbbiakban Keresztesék kiiktatják Gina szóhasználatából az olyan, többnyire idegen nyelvű kifejezéseket, amelyeket eltorzítva és nem a megfelelô értelmezésük szerint használ. Jó irányú tehát ez a változtatás, már csak azért is, mert Varga Csilla felfogásában Gina Ekdal sokkal árnyaltabb figura, mint ahogyan azt Ibsen ábrázolja. Minél több titokra derül fény, Varga Csilla Ginája annál megtörtebb. Riadtan próbálja védelmezni a "családi fészket", de amikor a végsô lepel is lehull a múltról, csak az arcáról önkéntelenül lecsorgó könny jelzi a veszteséget. Gyermekének halála is sokkal jobban megrendíti, mint azt a szerzô "megköveteli" tôle.

Hatházi András Hjalmar Ekdalja remekbe szabott. Nincsen egyetlen hamis hangja sem, figurája jól kidolgozott, minden gesztusa helyénvaló. Pedig könnyen átcsúszhatna az öncélú poénkodásba, hiszen ez az alak annyira nevetséges, hogy színész legyen a talpán, aki nem rajzolja el. Hatházi alaposan tanulmányozta a szerepet. Hjalmar megalkotására rengeteg színt használ, tudja, hogy ennek a figurának kicsinységében, gyengeségében van az "ereje". Tudja, hogy nincs egyetlen igaz pillanata, lustaságánál már csak ônzése hatalmasabb. És mégis elfogadjuk, figurája mégsem annyira visszataszító, mint a Gregersé, aki bár megmentônek tünteti fel magát, a katasztrófa felé sodorja a családot. Bogdán Zsolt nem tud teljes mértékben azonosulni Gregers Werle Ibsen által megrajzolt figurájával. Az ô Gregerse néhol emberségesebbnek, barátságosabbnak tűnik, ám éppen ezért visszataszítóbb. A múltban elkövetett bűnök megváltásáért jön vissza, s minduntalan kitetszik, hogy valamiféle bosszúvágy hajtja, nem pedig az egy és oszthatatlan igazság felfedése. A szavak szintjén valóban az a szándéka, hogy felnyissa Hjalmar szemét, hogy aztán az — mint mondja — az igazság tudatában új életet kezdhessen. A tettek szintjén azonban a végzet megtestesítôje. Amikor látja, hogy nem ér célt, valósággal belehajszolja az ártatlan Hedviget az öngyilkosságba. Mi lenne, ha önként áldozná föl érte legdrágább kincsét, mondja Hedvignek, és ô, ártatlan bárányként, (vagy inkább ártatlan vadkacsaként, hogy a darab szimbólumánál maradjunk) valóban önként megy a vérpadra. Megtörténik tehát a feláldozás, ám ettôl semmi sem változik meg, az áldozati vér hiábavalóságát pedig senki sem mossa le Gregersrôl.

Csíky András öreg Ekdalját egyetlen szóval tudom jellemezni: tökéletes. Minden egyéb elemzést hiábavalónak tartok. Látni kell.

Nagyszerű meglepetés az elsô-éves színinövendék Hedvig-alakítása.

Pethô Anikó sok-sok színt képes felvonultatni, megannyi kedves, bohókás ötlete van, ragyogóan helytáll a tapasztalt színészek mellett. Csak örülni lehet egy ilyen alakításnak, s reméljük, nem véletlenszerűen alakult így.

A kisebb szerepekben is jól kidolgozott, alapos munkát végeztek a színészek. Kiemelkedik Borbáth Júlia Sörbynéja és Bíró József Relling doktorja. S ha csak néhány percre, de ismét megnevettet bennünket Nagy Dezsô, Molvik szerepében

A vadkacsa