HAMLET

Köllő Katalin

Színházi szemlélet határon innen és túl

Szabadság, 2004-06-30

Sohasem értettem meg azokat az anyaországi értelmiségieket, akik miközben bizonygatják, hogy „egységes nemzet", „haza a magasban", „határok fölötti összefogás" stb., stb., mindeközben félelmetesen keveset tudnak a határon túl élô magyarságról, annak kultúrájáról, történelmérôl, vagy akár mindennapi életérôl. Szó, szó, szó, idézhetném Hamlet királyfit, ha nem tudnám, hogy ezeknek a szavaknak, a levegôbe puffogtatott jelmondatoknak, tartalmatlan szóvirágoknak iszonyatos erejük van. Bántó erejük, néha megalázó, de sokszor felháborító erejük. Minap éreztem jókora felháborodást, amikor a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján megjelenô Kisvárdai Lapokban elolvastam az elsô oldalon megjelenô, elismert anyaországi színházkritikus, jelen esetben zsűritag nevével fémjelzett vezércikkfélét. Bár bizonyára nem bántó szándékkal írta, a külsô szemlélô számára nagyon is „együtt érzô", dicsérô hangnemű vélemény-nyilvánításnak fogható fel, az érintettek számára viszont kissé rosszul sült el. Az aznapi beszélgetésen fel is hívtam az ifjú színháztudós-jelöltek figyelmét: mielôtt bármit papírra vetnek majd a határon túli színjátszással kapcsolatban, gondolják át a mondanivalójukat, hiszen jelen eset inkább tudatlanságot, de leginkább kissé „leereszkedô stílust" bizonyít.

Hogy ne a levegôbe beszéljek, idéznék néhány gondolatot az ominózus cikkbôl: „Tartottam attól, hogy ezen a fesztiválon kicsit elnézônek kell majd lenni. Úgy gondoltam, a határon túli magyar színházak a maguk szerény anyagi és egyéb lehetôségeik közepette arra koncentrálnak, hogy fennmaradjanak, és ezáltal fenntartsanak valamit. Nyelvet, kultúrát, kötôdést olyan tágabb közösségekben, ahol az emberek talán éppúgy egyre távolabb kerülnek egymástól, mint bárhol máshol. Szépséges és enyhén patetikus missziót képzeltem köréjük. De már rég nem errôl, vagy legalábbis nem csak errôl van szó. Ennek a sok tehetséges fiatalnak láthatólag a színház az ügye. (…) És ebben ma már nem ismernek sem korlátokat, sem határokat, sem engedményeket. Mindent mernek, és mindenre képesek. (…) Ki tudnak állítani épkézláb, élményszerű musicalt is, de akár a mozgásszínházi műfajban is érvényesen szólalnak meg. (…)"

Nos, a cikk olvastán én meg attól tartottam, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. Mert igaz, hogy ezek a színházak valóban szerény anyagi körülmények között léteznek, de hát kérem szépen, a 212 éves kolozsvári, vagy a hozzá képest kiskorú sepsiszentgyörgyi színház például nem a fennmaradásra koncentrál, hanem igenis a magas színvonalú színjátszásra. Ha a tisztelt cikkíró kicsit is tájékozottabb lenne, márpedig a szakmája megkövetelné ezt az elvárást, tudná, hogy mi zajlik az itteni színházak életében, hány szakmai elismerésben van részük, a „szépséges és patetikus missziójuk" ellenére, vagy inkább azzal egyetemben. És igen, kedves kolléga, ki tudnak állítani épkézláb elôadásokat, hiszen nem szellemi fogyatékosak, és egyáltalán nem kell elnézônek lenni irántuk. Tessék csak nyugodtan kritikusan szemlélni alkotásaikat. Van mit.

kapcsolódó írások

Mindenekelőtt színház Örömök és apró gondok Kisvárdai morfondírozások VÁROD MÁR? Várdakeserű Várd-a-fotó