HAMLET

Köllő Katalin

Egy énekes színész története

beszélgetés Lackó Vass Róberttel

Szabadsag, 2004-11-27

Az operalátogatók bizonyára ismerik már a nevét, az utóbbi évadokban többször láthattuk-hallhattuk különböző produkciókban az opera színpadán. Nemrégiben Puccini Pillangókisasszony címűoperájában lépett fel a kolozsvári közönség előtt, Goro szerepében, Vincent Liotta vendégrendezésében. A Spektákulum mai vendége Laczkó Vass Róbert színművész, akit "énekesi" mivoltáról faggattam.
— Az utóbbi időben egyre inkább úgy tűnik, hogy téged operaénekesként is számon kell tartani. Mi ez a "pálfordulás"?
— Nincsen pálfordulás, nincs is erről semmiféle diplomám, de ha az operaénekes kifejezést használtad, ez engem nagyon megtisztel. Ha mások is ugyanígy vélekednek, akkor ez a kolozsvári zenés színpadnak is talán jó. Legalábbis szeretném ezt hinni.
— Puccini Pillangókisasszonyában láttalak-hallottalak legutóbb. Nem hiszem, hogy elfogult lennék, amikor azt állítom, hogy nagy fejlődést tapasztaltam, ami az éneklési technikádat illeti, szépen bánsz a hangoddal. Mindemellett a színpadi jelenléted is sokkal erőteljesebb, de ez természetes, hiszen színész vagy. Kinek köszönheted "felfedeztetésedet" a zenés műfajban, ki vett rá, hogy színész számára kicsit nehezebb fába vágd a fejszédet?
— Különösebben nem kellett engem erre "rávenni", mert a zenés színpad mindig is vonzott, alapjában véve muzikális alkat vagyok, ha lehetne, folyamatosan énekelnék. Lévén, hogy falun születtem, nem igazán részesülhettem komolyabb zenei képzésben. Erre csak elég későn került sor, amikor tanítóképzős lettem.
— Hol születtél?
— Gyergyóremetén, Hargita megyében. Ez egy hatezer lélekszámú "falucska’’…
— Székelyudvarhelyen végezted a tanítóképzőt, nem?
— Igen. Képzeld, öt évig tanítottak ott zongorázni. Nem állítom, hogy tudok is. Viszont zenéből érettségizni kellett, úgyhogy megtanultam valamelyest szolmizálni, és egy komolyabb zongoradarabot is eljátszottunk a vizsgán. Természetesen bemagoltunk mindent, volt olyan kollégám is, aki ráírta a billentyűkre a hangjegyek nevét. Szóval, így kerültem közeli viszonyba a zenével.
— A tanítóképző befejezése után hova vezetett az utad?
— Egyenest a gyergyószentmiklósi Vaskertes iskola II. B osztályába. Egy évig tanítottam elemistákat mindenfélére, leszámítva az angol nyelvet és a hittant. Azt hiszem életem egyik legszebb esztendeje volt. És ha már a zenélésről beszélünk, el kell mondanom, hogy itt "fedeztük fel’’ a gyermek-musical műfaját, legalábbis a Székelyföld számára. Az egyik nagyon kedves barátommal, aki azóta informatikus lett, írtunk egy húszperces gyermek-musicalt Weöres Sándor verseiből, eredeti zenével, és rávettük a kedves másodikos gyerekeket, hogy tanulják meg és játsszák el. Óriási sikert arattunk.
— Ez indított arra, hogy átlovagolj a színházi műfajra? Úgy érezted, hogy elég volt a tanításból?
— Én nem a saját ötletemre iratkoztam be a tanítóképzőbe. Édesanyám mindenképpen pedagógust látott bennem, úgyhogy főként az ő unszolására mentem oda felvételizni. Úgy érezte, hogy amit ő nem ért el az életben, legalább a gyerekei számára megálmodja. Megvalósítani persze nekünk kellett volna…
— Tehát igazából nem ezt a pályát szeretted volna választani?
— Nem is tudom. Akkoriban volt egy rendszerváltás — én pedig épp nyolcadikos voltam. Szabadabban lehetett kutakodni a lehetőségek között. A tanítóképző biztosított egy szakmát az ember számára, így a szüleim is meg voltak elégedve, én pedig öt évig gondolkodhattam, hogy mit is akarok kezdeni magammal. Mindenfélével foglalkoztam a diákéveim alatt: újságot szerkesztettem, dolgoztam televíziónál, verset írtam, pódiumműsorokat hoztam össze.
— Tanácsolták-e esetleg, hogy kellene jelentkezz a színművészeti főiskolára?
— A középiskolában voltak ilyen hangok, főként az irodalomtanárok részéről. Mondták, hogy nem ártana lépni ezirányban. De nem mondhatom, hogy akkor feltétlenül vonzódtam ehhez a pályához, elég keveset tudtam róla. Amit csináltam a középiskolában, azt ösztönösen csináltam, szerettem foglalkozni ilyesmivel. Keveset ismertem a szakmából, falusi gyermek lévén, nem éltem színház közelében. Féltem egy kicsit az intézményes "színháztól", mint ismeretlentől. Nem tudnék bizonyos időpontot mondani, mikor döntöttem el aztán, hogy színész leszek. Talán a tanítóképző negyedik éve felé történt, hogy el kezdtem ebbe az irányba tapogatózni. Érdeklődtem, hol van erre lehetőség, miből kell felkészülni, mire kell odafigyelni. Nem jártam viszont előkészítőkre. Első próbálkozásom sikertelen is maradt a marosvásárhelyi főiskolán. Így kerültem tanítani Gyergyószentmiklósra. A következő évben próbálkoztam Kolozsváron. Nagy szerencsének tartom, hogy Csíky András osztályába kerültem, és végigvezetett a négy egyetemi éven.
— Mikor kezdtél kacsingatni a zenés műfaj felé?
— A főiskolai évek alatt nagyon hamar kiderült számomra, hogy nagyszerűzenészembertől lehet itt remek dolgokat tanulni. Annak, aki akar, természetesen. Itt nem járnak utánad, mint a középiskolában, ha akarsz dolgozol, ha nem akarsz, te maradsz le egy csomó mindenről. Én pedig megtaláltam ezt az embert. Vagy ő engem, nem fontos. Úgy hívják, hogy Bncze Gergely Katalin, minden bizonnyal ismerős az újságolvasók számára is a neve. Zenét szerez, tanít, karmester, korrepetál, nagyon sokoldalú, művelt ember. Selmeczi Györggyel is ő hozott később össze. Bevallom, hogy sajátságos munkaviszony van közöttünk. Kati kemény és megfeszített munkatempót alkalmaz. Nálam ez bevált. Igazából ezt a munkastílust szeretem, gyorsan megtanulni mindent, aztán sokat cizellálni. Nekem nem mindig jön össze, de Katival nagyszerűen kijövök, tudja, milyen oldalról közelítse meg a problémáimat.
— És egyszer csak Incze Kati azt mondta, hogy ideje lenne fellépni az opera színpadán, ugyanis elbírja a hangod? Vagy hogyan történt az első bemutatkozás?
— Egy kicsit melankolikus története van ennek a dolognak. A pályámat úgy kezdtem, hogy miután Tompa Gábor szerződtetett a Kolozsvári Magyar Színházhoz, én ezt azzal háláltam meg, hogy mindjárt az évad elején csúfosan ott ragadtam Budapesten egy kórházban, kereken két hónapra. Ez látványos visszaesést jelentett, ami az alig induló pályámat illeti, vissza kellett mondanom pár szerepet a színháznál. Színész kollégáim Budapesten is ellátogattak hozzám a kórházba, én viszont elkeseredtem, még az is megfordult a fejemben, hogy nem érdemes folytatni tovább, hiszen a gyakorlatilag majd egyéves kiesés után nem biztos, hogy ringbe kerülök. Ekkor jött Kati az ötlettel. Az opera repertoáron tartotta Mozart Varázsfuvoláját. Mint mondta Kati, van abban egy nagyon érdekes, fizikailag nem túl megerőltető karakterszerep, amit ha meg tudnék tanulni, szívesen segítene abban, hogy zenés színpadra lépjek. Még abban az évben elénekeltem a Monostatost, így kerültem az operával "testközelbe". Próbáltam bizonyítani, hogy az irántam való bizalom nem alaptalan.
— Az opera színpadán megformált szerepeid egyik fő pozitívuma, szerintem, az a plusz, amit talán a színészi mivoltodnak köszönhetsz: a figura kidolgozottsága. Olyan mozgáskultúra is egyben, amivel ritkábban találkozik az ember az operaénekeseknél, legalábbis mifelénk. Egyfajta felszabadultságot érzek ezekben az alakokban, lehet, hogy a színészetnek köszönhető?
— Annak is. No meg annak, hogy nem szeretek kockáztatni egy-egy szerepformálásnál. Nem vagyok improvizatív alkat, szeretem, ha mielőbb kiderül, hogy melyek a fő irányvonalaim. Ha ezek rögzítve vannak, akkor később apróbb finomságokkal fel tudom "öltöztetni" a figurát. A Pillangókisasszony munkafolyamatában is épp az volt a nagyszerű, hogy olyan rendezővel találkoztam, aki ráérzett erre. Vincent Liotta angolul rendezett olasz nyelvűoperát, japán emberekről — magyarokkal. Többszörösen is tolmács segítségével kommunikáltunk, amikor nagyon részletbemenő kérdésekről volt szó. A próbafolyamat második felére azonban már kialakult egy egészen sajátos nyelvezet közöttünk, így nem volt szükség tolmácsra, félmondatokból megértettük egymást. Minden próbára fejlődött a figura valamilyen irányba. Kitaláltam apróságokat, ő is jött ajánlatokkal, úgyhogy nagyon érdekes kompromisszum született kettőnk között. Ennek az volt a leglátványosabb momentuma, amikor az utolsó előtti főpróbán megleptem egy egészen új helyzettel, és csak annyit mondott: oké, marad.
— Az Opera társulatával hogyan egyezel, úgy érzed, hogy befogadtak?
— Éreztem az elején egyfajta távolságtartást. Idegen voltam számukra, túl fiatal, mai napig nem rendelkezem zenész szakképesítéssel.
— Mikor kezdett oldódni ez a szituáció?
— Most már a hetedik szerepemet énekeltem az opera színpadán, és ha jól emlékszem körülbelül a harmadik-negyedik szerepnél kezdtek maguk közé fogadni. Látták, hogy nem az "igen, én ezt is tudom"-féle magatartással közelítek, hanem úgy, hogy "gyere, találjunk ki valami jót közösen". Szükségünk van egymás segítségére, ez egy társasjáték. Ha ketten vagyunk a színpadon, akkor ketten ping-pongozunk, de ha ötön, akkor már egy komolyabb labdajáték alakul ki. A hatodik pedig nem tud nélkülük játszani, csak velük együtt.
— A két mesterség — a színész és az énekesi — közül melyik tetszik jobban? El lehet egyáltalán választani ezt?
— Frappáns választ adok: a színpad. Maga a színjátszás nagyon szabad és tág tereket nyújt a kibontakozásra. Ezzel szemben az operaéneklés inkább körülhatárolt, szigorúbb formába öntött, s mint ilyen, másfajta koncentrációt is igényel. Ha ezt a szigorú formát meg tudom tölteni tartalommal, vagy ha ki tudom használni a színjáték tág tereit, és meg tudom tudatosan tölteni a saját mondanivalómmal is, akkor elégedett vagyok.
— Egyszóval nem igazán lehet elválasztani a kettőt?
— Nem is akarom. Nézd, én elsősorban színész vagyok. A színpadra nem énekesként léptem, és nem is akarnék csak énekesként élni. Szívesen kipróbálok mindent, amit lehet. Hál’Istennek vannak lehetőségeim, játszhattam, filmezhettem, énekelhettem. És mindezeknek egyformán tudok örülni.

kapcsolódó írások

Laczkó Vass Róbert adatlapja A Pillangókisasszony színlapja