HAMLET

Köllő Katalin

A fordítások művészete

Szabadság, 2001-10-13

Bevallom, nagyon kíváncsian ültem be a magyar színház október 6-i stúdió-bemutatójára. Annyit már tudtam a darabról, hogy kortárs ír drámaíró mûve, hogy angol–ír konfliktusokról szól, még abból az idôbôl, mikor az ír nyelv még élô volt, mikor helységneveiket még saját nyelvükön használhatták, valahogy ezt sugallja a cím is, Fordítások/Translations (amely valóban sokkal többet mond, mint a darab elsô magyar változatának Helynevek címe, Mesterházi Márton fordításában). Aztán jöttek az angolok, jött a Nemzeti Oktatási Program, az új helységnevek, és egy csapásra megváltozik egy addig zárt közösség élete, melynek tagjai a gyarmatosításhoz, az asszimilációhoz a maguk módján állnak hozzá. Egyesek elfogadva, sôt segítve azt, olyan meggondolásból, hogy másként nem maradhat meg a közösség, mások egy ideig kívülrôl szemlélve, értetlenül, aztán lassan ellenzékivé válva. Ismét mások már eleve lázadva fogadják a beavatkozást, megteremtve az úgynevezett "gerillaharc" alapjait. Érdekes vonulata a darabnak Hugh és Owen, az apa és fia figurája, fejlôdésük egymással ellentétes, mégis valahogy egymást kiegészítô.

Ülök tehát a színpadon berendezett teremben, elôttem középen a játéktér, a díszlet (Dobre-Kóthay Judit munkája) földszagot áraszt, mintha földbe vájt kunyhó lenne, ezt sugallja az oldalsó meredek bejárat is, mely a térbe-lépést szolgálja. A szemben levô oldal viszont a végtelenbe visz, a hihetetlenül kék ír tengert juttatja eszembe, a parti homokkal, már-már érzem a tenger illatát. Lassan indul a cselekmény, a színen három ember, a földön kisszékek, mellettük palatábla, egyfajta osztályterem lehet. Manus (Dimény Áron) Sarahval (Fodor Edina) veszôdik, beszélni tanítja, kimondani a saját nevét legalább. A lány küszködik, eleinte artikulátlan hangokat ad ki, majd végre sikerül nagy nehezen kimondani a nevét. Sarah rendkívül boldog, ettôl kezdve szinte rajongó szerelemmel viseltetik Manus iránt, persze minden ezirányú gesztusa félúton megtorpan, a háta mögé rejtett virágot is csak hosszú próbálkozás után meri átnyújtani. Aztán Manus elindul a túlsó sarokban ülô Jimmy Jack (Nagy Dezsô) felé, csak ekkor veszem észre, hogy sánta, s máris világossá válik a két ember közötti szoros kapcsolat — persze más-más szemszögbôl — hiszen mindkettô egyfajta fogyatékossággal rendelkezik.

Fodor Edina Sarah-ja rendkívül érzékeny alakítás, gesztusai szinte az üldözött állatokéhoz hasonlóak, idônként megpróbál kommunikálni, aztán, saját magától is megijedve, riadtan bújik a sarokba, oltalmat keresve. A Manushoz való határtalan ragaszkodása mindvégig megmarad, amikor a darab végén Manus kénytelen otthagyni a települést, Sarah világa is bezárul, már a nevét sem tudja kimondani, újra a némaságba süllyed.
Aztán bejön még egy szereplô, Maire (Kali Andrea), egészséges, erôs akaratú parasztlány ( kellene legyen), de a Kali Andrea kicsit törékeny alkata, egészen más szerepkörhöz való tartozása (vagy csak beskatulyázása?) ellentmond ennek. Kezdeti látszólagos fesztelensége, amolyan "egy tömbbôl faragottságot" mutató gesztusai is zavaróak, s valahogy mintha ôt is "zsenírozná" ez a magatartás. Aztán lassan az elôadás folyamán Kali Andrea, a figurával együtt, átvált egy lágyabb formára, szinte rájön, hogy nem kell feltétlenül tenyeres-talpas leányzónak lennie ahhoz, hogy figurája hihetôvé váljon. A szerelmi jelenetben már teljesen kinyílik, az elôadás végére pedig védtelen, reményeitôl megfosztott, kétségbeesett figura lesz, akarata már csak arra elegendô, hogy igenis meg kell tanulnia angolul.

A színen ott van még ezekben a kezdeti pillanatokban Jimmy Jack, alias Csodagyerek, aki hatvanéves kora ellenére iskolába jár, hiszen valahogy fel kell oldania a magányt a hosszú estéken. Nem is tanulni jár oda, minek is kellene neki, Homéroszt és Vergiliust eredetiben olvassa, s mégis, kora és tudása ellenére, van valami rendkívül gyerekes benne. Humora elragadó, számára a görög istenek világa ugyanolyan valóságosnak tûnik, mint a saját paraszti világuk. Határtalan társravágyása odáig vezeti, hogy Pallas Athénét szeretné nôül venni. Ennek a rendkívül komikus jelenetnek viszont van egy nagyon bölcs lecsapódása is. Jimmy Jack ezzel a példával tudja megvilágítani Maire számára, hogy mit jelent az endogamein — törzsön belüli — és az exogamein, vagyis törzsön kívüli házasodás. "Ezeket a határokat nem lehet csak úgy átlépni: mind a két tábort nagyon felbôszítheted" — mondja Jimmy Jack. Nagy Dezsô alakítása egy újabb színfolt a színész skáláján, Csodagyereke rendkívül színes, tud görögül és latinul beszélô bölcs lenni, de ugyanakkor meghatóan gügye is tud lenni.

Az eddig színen levôk valamilyen módon mindannyian kötôdnek Manushoz, a sánta fiatalemberhez, aki, mint kiderül, idônként saját apját, a tanítót helyettesíti, az ugyanis néha szeret felönteni a garatra. Furcsa gondoskodással viseltetik mindenki iránt, nagy-nagy szeretet árad belôle, valószínû testi fogyatékosságát igyekszik ily módon pótolni. Amint Maire megjelenik a színen, azonnal leolvasható Manusról, hogy életét hozzákötné ehhez a vörös, göndörhajú életvidám lányhoz, ehhez viszont nincs elég akarata, a lány minduntalan kicsúszik a kezei közül, s mintha nem is venne tudomást Manus érzelmeirôl. A fiú, alkatából kifolyólag, megadóan tûri Maire apró kegyetlenkedéseit, s szinte a szeme láttára szövôdik Maire és az angol hadnagy közötti szerelem, amely mindannyiuk számára tragikus befejezést sugall. Dimény Áron jól érzékelteti ennek a figurának az akaratgyengeségét, amelyet a másokkal szemben való gondoskodással leplez, de amely mégsem gátolja meg abban, hogy a darab végén vállalja a számûzetést, bár úgy tûnik, hogy semmi köze nincs az angol hadnagy eltûnéséhez.

Aztán ez az ír falusi idill, görög és latin idézetekkel áthatva, egyszercsak feloldódik, a színre ugyanis berobban két új szereplô, Boland és Bridget (Kardos M. Róbert és Varga Csilla). A tér megelevenedik, minden felgyorsul, sajnos a beszédük is, egyre idegenebbé és érthetetlenebbé válik számomra ez a világ, próbálom követni a cselekményszálat, idônként elkapok egy-egy poént, s már-már szinte feladom, hogy megértsem, ami történik, de szerencsére a szereplôk megnyugszanak és kezd értelmessé válni a helyzet. Csakhogy az elôadás folyamán ennek a két szereplônek több jelenete van, és sajnos mindannyiszor megismétlôdik ugyanaz a helyzet: berobbanás, hadarás, (túl)izgatottság, pörgés — már megint semmit sem értek! — majd megnyugvás, vizek csendesedése, most már a szöveg is érthetôvé válik, s a két figura szép pillanatai is kiemelkedhetnek. Az egyébként nagyon tehetséges két színész szinte egymáshoz igazodott az elôadás folyamán, nem csak ami a darabon belüli kapcsolatukat illeti, ám remélhetôleg a kezdeti izgalom után kicsit visszafogottabbá válnak.

Írásom elején említettem két figurát, akik egymással ellentétes irányban haladnak, apa és fia, Hugh és Owen Csíky András és Bogdán Zsolt játssza e két szerepet, nagyon szépen felépítve és kibontakoztatva jellemüket. Owen egyfajta fekete bárány a családban, évek óta elment a településrôl, jobb megélhetés után nézve, de egyben az apától való szabadulásért is. Aztán egyszercsak újra megjelenik, s a kezdeti viszontlátás örömét beárnyékolja a visszajövetel módja. Owen ugyanis a brit katonákkal együtt érkezik, egyfajta közvetítést vállalva köztük és a bennszülöttek között, úgymond fordítóként, de, mint kiderül nagymértékben segíti ôket a térképek elkészítésében és a településnevek angolra való átkeresztelésében. Nyilván árulónak is tekinthetik barátai, hozzátartozói, ô viszont meg van gyôzôdve arról, hogy ez a helyes út a túléléshez, a megmaradáshoz. Hittel csinálja, amit csinál, még azt is eltûri angol "barátaitól", hogy más néven szólítják ôt, Owen helyett Rolandnak, mert nem tudják kimondani a nevét. Úgy érzi, igenis ki kell mozdulni ebbôl a megkövesedett állapotból, meg kell tanulni angolul, el kell fogadni a változásokat, mert másként nincs haladás. Aztán egyszercsak történik valami, s szinte teljesen ellenkezô irányba indul el, vissza a gyökerekhez — Rolandtól vissza Owenhez. Hirtelen József Attila jutott eszembe, akit nevelôszülei Pistának hívtak, mert megállapították, hogy Attila név márpedig nincsen. A létezését vonták kétségbe, ugyanúgy, mint Owennek, mindaddig, amíg olyanná nem válik "aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ô maga gondol, hogy Attilának hívják", (idézet József Attila Curriculum vitae címû írásából). Bogdán Zsolt Owenje töretlenül végigviszi ezt a szálat, nagyon szép a fordulat, amint eldönti, hogy hova kell állnia, és mit kell cselekednie. Kitûnô az apjával való egymásratalálás pillanata, a kicsit sutára sikeredett ölelésféle, az öccsétôl, Manustól való búcsúzkodása, ez az ember nem is tud senkitôl elbúcsúzni megfelelôen. Búcsújában benne van minden lelkifájdalom, ami eddigi életmódjáért gyötörte, szinte bocsánatkérés is egyben.

Csíky András apafigurája színes, tele van bölcsességgel, humorral, hangsúlyai, jellegzetes "Csíky’s" gesztusai sok mindent elárulnak az öreg tanító jellemérôl. Aztán van a már említett jelenet Owennel, ahol egy pillanatra találkozik a fiával, majd Owen visszafelé halad, az öreg pedig tovább megy, a jövô felé. Hogy kié a jobbik választás? Ki tudja?

Még két alakításról kell szólnom, a két "betolakodóról", Hatházi Andrásról (Lancey kapitány), és Tyukodi Szabolcsról (Yolland hadnagy). Hatházi tipikus, karót nyelt brit katonát farag a figurából, merev, kommunikálni nem tudó vagy nem akaró kapitánya jellegzetes angol hivatástudattal rendelkezik, aki nem érti a civilek világát, és a parancsokat, ha törik, ha szakad, végrehajtja. Mindkét jelenése emlékezetes.

Tyukodi Szabolcs negyedéves fôiskolásként kapott elég nagy lehetôséget ebben az elôadásban, s dicséretére legyen mondva, jól megállja a helyét.

David Grant rendezése jól átgondolt, helyén van minden gesztus és jel, láthatóan odafigyelt az "áthallásos" részekre, hiszen a darab témája nagyon is analóg az erdélyi magyarság helyzetével. Az elôadás ritmusa néhol meg-megakad, de ezt kiemelkedôen szép pillanatok kárpótolják.

Szólnom kell a fordításról is, hiszen nagyon körültekintô módon kellett eljárni, hogy ezt a rendkívül összetett darabot a magyar nézô megértse. Úgy érzem, ez Mihálycsa Erikának teljes mértékben sikerült.

Fordítások