HAMLET

Köllő Katalin

Lírai krimi, össze nem illő részletekkel

Szabadság, 2004-10-30

Hatalmas kovácsoltvas kapu a színpadon felépített stúdió nézőterével szemben. Nagyságáról ítélve amolyan nagyobbfajta vidéki kúriához vezethet. Tulajdonon belül vagyunk tehát. A kapu túloldalán, immár köztéren, ugyancsak kovácsoltvasból, utcai lámpaoszlop. Mindössze ennyi a Barabás Olga által írt és rendezett darab díszlete (tervező Bartha József m.v.), amely változatlan marad a szünet nélküli előadás végéig, kivéve, amikor egyszer csak az utcai lámpa, az egyik szereplő jóvoltából, kapun belül kerül, s létraként szolgál(na) a képzeletbeli ház emeleti ablakához. Amúgy elég sok minden a képzeletre van bízva ebben az előadásban. Úgy tűnik, hogy a rendező nem akarja sehova sem elhelyezni az általa megírt történetet, bár az angol habitus hangsúlyozottan jelen van a figurák karakterében. Számára azonban a szereplőket körülvevő materiális világ nem fontos, nem is enged oda betekintést. Inkább a lelkiviláguk izgatja őt, illetve leginkább az, hogy miként tudnak kitárulkozni adott esetben. Ehhez pedig jó ez a semleges tér, ahol ha el is akarna bújni valaki, nem tudna. Ha csak nem az utcai lámpaoszlop mögé, de — mint kiderül — annak semmi értelme. Barabás Olga azonban nem csak a helyszínt hagyja "függőben". Az előadás stílusa is a levegőben lóg, legalábbis számomra. Nehéz eldönteni, hogy a Krimi tulajdonképpen véresen komolyan veszi önmagát, vagy parodizál. Jobb lenne az utóbbi, erről az útról viszont minduntalan letér. De az előbbi sem érvényes, ugyanis folyamatosan átcsap lírai önvizsgálódásba, ettől aztán veszít drámai koncentráltsága. A kezdés ugyan mozgalmas, mondhatni krimibe illő, de amint kiderül, hogy hulla van a házban, amelynek tárgyi mivolta, mint említettem a képzeletünkre van bízva, fokozatosan "leül" az előadás. Nem képes ébren tartani az érdeklődésünket. S nem csupán azért, mert nagyon hamar kiderül, hogy Barabás Olga krimi-története Robert Thomas Nyolc nőjére "hajaz", onnan inspirálódott, csak más a körítés és a szereplők is átvedlettek, hanem mert a szerző nem igazán döntötte el, hogy mi a fontos számára. Betartani a műfaj által előírt szabályokat, vagy élettörténet-foszlányokat egybefűzni, lírai monológokkal megspékelve. Mivel többnyire az utóbbi tendencia győzedelmeskedik, a jól induló "krimi helyzet" fokozatosan tét nélkülivé válik.

Az élet valahogy olyan részletekből áll, amelyek sehogyan sem illenek össze, mondja a szövegkönyv egyik a szereplője, s valahogy az az érzésünk ezzel az előadással kapcsolatban is: a részletek tulajdonképpen nem illenek össze, valami miatt mégis összeáll. Akárcsak az élet. Persze nehéz eldönteni, mitől. Gyanítom, leginkább a színészi játéktól. A szerző ugyan nem figyelt eléggé a történet feszességére, ám annál inkább a figurák megteremtésére, s bár ezen a téren is megfigyelhető némi maszatolás, az alakok aránylag jól kidolgozottak. A színészek pedig, mindent beleadva, megpróbálják életre kelteni ezeket a furcsa figurákat. A már említett Nyolc nő című darabbal szemben Barabás Olga csak hét karaktert állít színpadra. A négy Marston-fivért, James-t, Roger-t, John-t és Tommy-t, Roger feleségét, Céliát, a színen meg nem jelenő "hullajelölt" feleségét, Iris-t, valamint Miss Pickford-ot, aki a házvezetőnő szerepét tölti be. A történet hasonló: adott a klasszikus krimi alaphelyzet, néhány perc után kiderül, hogy halott van a házban, a Marston-testvérek apja, a hazakerülő "tékozló fiú", a legkisebb fivér azon nyomban bedobja a bombát, feltehetőleg gyilkosság történt, apjának ugyanis , a szokásos inzulin helyett szemcseppet fecskendeztek be a karjába, ez viszont ezerint tartalmaz, ami — mi sem természetesebb — méreg. Valaki tehát szándékosan kicserélte a fiolákat. Ettől kezdve mindenki gyanakszik a másikra, hiszen — mint lassan kiderül — bármelyiküknek lehetett oka a gyilkosságra. A történet folyamán aztán rendre lehullanak az álarcok, mindenkiről kiderül egy s más, a végén pedig miután a felolvasott levélből megtudjuk, hogy tulajdonképpen maga az apa találta ki a feltételezett gyilkosság forgatókönyvét, ő mozgatta a szálakat "láthatatlanul", mindenki megnyugszik, nagyrészt rendeződnek a sorsok, s megy tovább az élet. Természetesen az apa nélkül, ő ugyanis kiábrándult a családjából, s elhatározta az életéből hátralévő időt nélkülük szeretné leélni. Nos, ennyi a sztori. Amely, bár nem újszerű, hiszen egyszer már kitalálták, mint minden egyebet, mégis lehetőséget ad néhány színész számára, hogy nagyszerű figurát teremtsen.

Itt van rögtön James Marston alakja, Hatházi András megformálásában. Remekel. Tipikus angol úr, aki nem pazarolja fölöslegesen sem a szavakat, csak annak és akkor szól, akinek és amikor indokolt, sem az érzelmeket, amelyeket természetesen sikerül "angolosan" magába fojtani. Hűvös és elegáns távolságtartása akkor válik a legnevetségesebbé, amikor a folyton ájuldozó Miss Pickford ott fekszik a földön hosszú percekig, James ugyanis kerülné az érintkezés ama gusztustalan formáját, hogy csak úgy megfogja a házvezetőnő kezét. Minden poénja a helyén van, megfelelő időben csattannak, hosszú, saját magát leleplező monológja sem unalmas, amint fényt derít bűnös szenvedélyére, az agárderbyn való részvételeire. Az előadás legnagyszerűbb jelenete a Bogdán Zsolttal (John Marston) való kettősük, amint igyekeznek bemászni az emeleten lévő szoba ablakán.

Nagyszerű páros a férj-feleséget alakító Bíró József és Fodor Edina, Roger Marston és Célia szerepében. Tudós házaspár, akik csupán tudományos szárazsággal tudják megközelíteni a dolgokat. Legfőbb elfoglaltságuk az ivarérett vorticella-egyedek sorsa. Kettejük jelenetei általában bizonyosfajta koreográfiára épülnek, de nem csupán náluk tapasztalható ez a jelenség. Bár nem rossz az ötlet, nem igazán található magyarázat rá.

Bogdán Zsolt John Marstonja nagyszerű figura. Ő esik a legtávolabb a tartásos angol típustól, de ez a jó benne. Kell egy ilyen tébláboló, szerencsétlenkedő figura a családban, aki ráadásul az alkohol rabja. Egy elvetélt csillagász, aki még mindig reménykedik abban, hogy ha vesz egy nagy lélegzetet rendbe hozhatja az életét és megvalósíthatja gyerekkori álmait. El is indul a családi háztól, szerencsét próbálni, de természetesen nem jut messzire, csupán a vidámparkig. De végre van sikerélménye, megjavítja a körhintát. Ennek aztán gyermeki ártatlansággal tud örülni és minden mehet tovább a megszokott módon.

Molnár Levente alakítja a tékozló fiút, aki hat éve él távol a családjától. Ehhez képest mindenkiről tud mindent, semmi sem kerüli el a figyelmét az önként vállalt nyomozásban. Csapdákat állít, megszerzi a különböző bizonyítékokat, mindenki gyanús számára. Persze apja pénzére neki is ugyanolyan szüksége lett volna, akár a többieknek, bennük mégsem merül fel: ő is lehet a gyilkos.

A "halott" ifjú feleségét, Irist, Gajzágó Zsuzsa játssza. Van benne egyfajta bájos könnyelműség, némi "ledérség", ami irritálja a körülötte élőket. Bár, mint kiderül, épp ez a tulajdonsága van a legnagyobb hatással a fivérekre. Titokban mindenki irigyli, könnyed, libbenő ruhái bevésődnek a fiúk emlékezetébe, szekrényének tartalmát kívülről ismerik. Gajzágó nem tudja töretlenül végigvinni ezt a figurát, megbicsaklik néha, a szövege sincs olykor segítségére. Miss Pickford alakját Varga Csillára szabták. Házvezetőnője megfelelőképpen tartásos, igyekszik elrejteni valóságos érzelmeit. Állandó ájuldozásait már mindenki unja, de mint kiderül ez a kis fogyatékossága jól jön egyeseknek. Leleményesen ki tudja provokálni Jamesből a belátást: össze kellene kötni az életüket. Csupán egy Iris-stílusú kék ruhán múlik az egész. És ezzel mindent megbeszéltek.

Ha már a ruháknál tartunk, Lukácsy Ildikó nagyszerű munkát végzett, mint jelmeztervező. Amolyan angol krimibe illőt.

Krimi