HAMLET

Köllő Katalin

Morfondírozások a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiválja kapcsán

Szabadság (Spektákulum), 2007-07-06

Kisvárda – évente (legalább) egyszer felborzolja a kedélyeket. Vagy legalábbis egyesek kedélyeit. Az ok: mert van. Ha nem lenne, akkor meg azért, gondolom. Hogy miért nincs, mert hát járna nekünk. Az állóvíz többnyire a fesztivál után zavarodik fel. Előtte is, csak akkor más okokból. Közben is, de az megint külön téma. Most éppen azért folyik a hőbörgés: egyes előadások nem méretkezhettek meg (a nem megfelelő körülmények miatt), ezáltal lemaradtak az esetleges nagydíjról. Feltételezzük, hogy így van. Én azért látatlanban nem állítanék ilyesmit, csak azért, mert ennek vagy annak a rendezőnek a munkájáról van szó, hiszen ez még nem biztosíték semmire. Másrészt a fentebbi „állítás" ezáltal megkérdőjelezi a sepsiszentgyörgyi nagydíjas produkció minőségét, ezt viszont nem tartom ildomosnak, de mondhatnám azt is, hogy etikusnak, hiszen A nyugati világ bajnoka remek előadás. Bizonyíthatóan.

Nem igazán értem azokat sem, akik látatlanban mondják meg a frankót a fesztiválról, a szervezőkről, egyáltalán az egész jelenségről, amelynek gyűjtőneve: Kisvárda. Mert lehet elégedetlenkedni, panaszkodni, kikérni magunknak, hogy másként, máshol kell szervezni, lehet azt mondani róla, hogy vidékies, kiürült, hogy értelmetlen, de milyen jogon?

Mert kötelező lenne Kisvárdának évről évre megrendezni ezt a fesztivált? Nem. Még akkor sem, ha a város úgymond „profitál" a rendezvény nyomán. Mert kötelező az anyaországnak színházi seregszemlét biztosítani a határon túliak számára? Lehet. Véleményem szerint ugyan nem, mert hát miegyébre lehet ismételten bizonyíték ez az elvárás, mint a kinyújtott tenyérre: adjatok! De legyen ez az én bajom. A kinyújtott, kéregető tenyérről talán soha nem képes leszokni az erdélyi (s talán a teljes határon túli) magyarság, mert nem tud (vagy csak lassan tud) kinőni az önsajnálatból, nem tudja levetkőzni a Trianon-szindrómát. Pedig ideje már saját kezébe venni a sorsát.

Ha mégis úgy érezzük, hogy kötelező biztosítani számunkra fesztivált, akkor ezt esetleg bízzuk az ottaniakra, hogy saját határaikon belül miként, hol és hogyan oldják meg a problémát. S ha nem tetszik a megoldás, nem kötelező részt venni. Lehet szervezni egy határon túliak fesztiválját bármelyik határon túli településen. Meg lehet mutatni az anyaországnak: így kell csinálni, kérem szépen. Félő, hogy az arra való pénzt nagyrészt ugyanonnan kunyerálnánk ki.

Persze, hogy bosszantó, ha egyes produkciók a nem megfelelő körülmények miatt kimaradnak a versenyből. De vajon miért nem okozott ugyanilyen felháborodást a gyergyószentmiklósi színházi kollokviumról való kimaradása ugyanazoknak az előadásoknak. Pedig ez a „miénk", mi szervezzük, úgy, ahogyan nekünk tetszik. S még csak a szervezők szemére sem lehet vetni a hiányzásokat, hiszen nincs válogatás: minden színház azt a produkciót nevezi be, amelyiket akarja. Hogy ott sincsenek megfelelő körülmények? Attól még a gyergyóiak nem álltak el a szervezéstől. Apropó, kollokvium. Az ottani seregszemlén legjobb rendezés díjával kitüntetett gyergyói Rókajáték című előadás (Figura Stúdió, rendező: Béres László) nem csak hogy labdába sem rúghatott a kisvárdai megmérettetésen, de még a kispadon is az utolsók között foglalt helyet.

Érdekes módon többnyire az erdélyi résztvevők szájából hallani a legtöbb panaszt és elégedetlenséget. Mindazonáltal megjegyzendő: a fesztiválon való részvétel, mint már említettem, nem kötelező. Minden színház maga döntheti el, megjelenik-e a rendezvényen, vagy sem. Még ha a válogatók ki is szemeltek egy-egy produkciót, le lehet mondani, ki lehet jelenteni: nekünk nem éri meg odamenni. Adott esetben be lehet nevezni más, rangosabb fesztiválokra, nemzetközi rendezvényekre, amelyeken érdemesebb részt venni, netalán nyerni is. Csakhát olyan produkciókat kell létrehozni, amelyek megállják a helyüket, felvehetik a versenyt. Nem mintha a kisvárdai fesztiválra nem lenne szelektálás. De talán csak a fennvaló és a művészeti tanácsadók a megmondhatói annak, micsoda kínkeservvel, fogcsikorgatva lehet sok esetben rábólintani egy-egy versenyprogramban való részvételre. Most nem térnék ki a versenyen kívüli produkciókra, azokat inkább a szórakoztatás jegyében válogatták, bár a minőségi szórakoztatást mindenképpen szem előtt kéne tartani.

Soroljuk csak elő a panaszokat. Mint már a Kisvárdai Lapoknak is megírtam egy jegyzetben, tavaly, tavalyelőtt arról szólt a színész és rendező társadalom panaszáradata, hogy azért ülnek be kelletlenül (ha ugyan el nem kerülik inkább) a délelőttönkénti szakmai beszélgetésekre, mert nem gyakorló színházi alkotók fejtik ki véleményüket a produkciókról, hanem a kritikusi szakma elismert, vagy éppenséggel el nem fogadott képviselői. Miért nem hívnak rendezőket, akik mégiscsak jobban tudják, miben áll a színpadi munka, mi az, ami jogos bírálat, megszívlelendő észrevétel, vagy jótanács lehet, hangzott a kérdés. Nos, idén teljesültek a kívánságok, a műhelybeszélgetéseket Máté Gábor színész-rendező, és Ascher Tamás, a budapesti Katona József Színház főrendezője, az Európai Színházi Unió egyéni tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora vezette fel. Komoly elemzéseknek voltunk tanúi minden esetben, a hibákat is, márpedig azokból voltak bőven, kíméletesen tudták közölni. Őket hallgatva kicsit irigyeltem is a színészeket, rendezőket, hiszen ezek a délelőttök felértek egy workshoppal. Aki tehát akart, az profitálhatott a jelenlétükből. Ehhez képest furcsa volt látni, hogy jobbára ugyanaz történt, mint az előző években: az érintettek szívesebben üldögéltek a büfében, hűsöltek a strandon, vagy éppen pihenték ki a hajnalig tartó kocsmázás fáradalmait. Ha pedig részt vettek a saját előadásuk (mert a többieké nem érdekelte) eszmecseréjén, leginkább megsértődtek. Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy mivel tölti el az idejét, de akkor nem ildomos panaszkodni.

Hadd álljon itt még egy példa. Egyhetes mozgáskurzust tartott az egyetemistáknak (de színészek is részt vehettek rajta) Blaskó Borbála koreográfus, a Közép-Európa Táncszínház tagja. A tavaly elhangzott panaszok között ez is tételesen szerepelt az oktatók és színészek részéről: miért nincsenek mozgáskurzusok a fesztiválon? Mit tetszik gondolni, hányan látogatták a kurzust? Bizony, fájdalmasan kevesen, volt olyan nap, hogy egyetlen egy diák jelent meg. És akkor nagyon csendesen megkérdezném: miről is beszélünk? Miért is panaszkodunk?

Távolról sem állítom azt, hogy minden rendben ezzel a fesztivállal. Vannak problémák. Köztudottan nincsenek megfelelő feltételek, gondok vannak az elszállásolással. A „határon túli" „megbélyegzésen" is lehet morfondírozni, bár, hogy László Sándort, az újvidéki színház igazgatóját idézzem, ő igenis büszke a határontúliságára. De úgy tenni, mintha ez a rendezvény senki számára sem lenne hasznos, és csak nyűg a résztvevők számára, s közben megsértődni, ha mégsem tudunk eljutni, enyhén szólva etikátlan hozzáállás. A szervezőket kárhoztatni azért, mert rosszul sikerült produkcióval jelenünk meg a megmérettetésen, Ascher Tamás rendkívül pontos, de egyben tapintatos megállapításai miatt megsértődni, színházi alkotóként azt állítani – mint tette azt egy gyergyószentmiklósi Figurás színésznő –, hogy azért nem sikerült az előadás, mert „koszos ágyneműben nem lehet rendesen aludni", nem vall művészi alázatra. Arról most már nem is ejtek szót, hogy a színházak felhozatala idén sem kényeztetett el bennünket. Hogy mindezek után miért állunk mégis mi arról a bizonyos erdő felől, nem tudom megérteni.

Szándékom szerint előadásokról írtam volna a fesztivál kapcsán, arról a kevésről, amelyről érdemes lenne beszélni. Nézzék el nekem, kérem, hogy mégsem az lett belőle.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK 3 KISVÁRDAI LAPOK 4 KISVÁRDAI LAPOK 5 KISVÁRDAI LAPOK 6 KISVÁRDAI LAPOK 7 KISVÁRDAI LAPOK 8 KISVÁRDAI LAPOK 9 KISVÁRDAI LAPOK 10 A Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiváljának programja Sepsiszentgyörgyé a fődíj - a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiválja díjazottai Startolt a kisvárdai színházi fesztivál