HAMLET

Összegezve a látottakat, akár azt is feltételezhetném, hogy az idei TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a mozgásra, a táncra fektette a hangsúlyt, hiszen szinte mindegyik előadásra jellemző volt e két kifejezési forma, ha csak egy tánc erejéig is. A szervezők ugyan általában nem tematizálják a találkozót, válogatás sem igazán létezik, ezért aztán úgy tűnik, hogy a véletlen művének köszönhető a mozgás és a tánc hangsúlyosabb jelenléte.

A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház által évente szervezett találkozó a régió színházait látja vendégül. Idén az Újvidéki Színház, a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, az Aradi Kamaraszínház előadásait láthatta a közönség, természetesen a vendéglátók produkcióival együtt, de meghívást kapott három budapesti, illetve egy franciaországi előadás is: Budapestről a TranzDanz táncegyüttes, a Tünet Együttes, és a Nézőművészeti Kft, Franciaországból pedig a toulouse-i Kobez – Centre Memoire du Corps egy-egy produkciója volt jelen.

A hat napon át – május 22–27. között – tartó rendezvény két és fél napján a mozgás, a tánc, a zene uralkodott inkább, kissé háttérbe szorítva a textust, a következő napok már helyet adtak a szavaknak is, a záróelőadásban pedig ismét a tánc, a zene és a mozgás vette át a főszerepet, mintegy ívet alkotva a találkozót indító produkcióval. Mindeközben kísérőrendezvények zajlottak: A színház zenéje címmel Cári Tibor és zenekara lépett fel, a Kiss, Nagy & Veress Trio blues-koncerttel szolgált, a termesvári társulat az évad sikeres zenés darabjaiból, musicaljeiből adott elő részleteket, de fellépett a Shake Kvartett is. Volt képzőművészeti kiállítás, színház-túra, a találkozó eseményeiről kolozsvári teatrológus diákok számoltak be a fesztiválblogon, és beszélgetések is zajlottak, tavalyhoz képest nemcsak előadások után, hanem azok előtt is, ez utóbbiak célja: ráhangolni a közönséget a soron következő előadásra. Mindkét változatot Upor László dramaturg vezette.

Bankettel indított a TESZT: a budapesti TranzDanz Bankett című előadásáról ugyan lemaradtam, ugyanis csak hétfőn érkeztem Temesvárra, de ideidézem a Fesztiválblog egyik részletét, Adorjáni Panna tollából: „A budapesti TranzDanz táncegyüttes aBankettben felgyorsítva mutatja meg az átdorbézolt éjszaka ezerarcát. Egy órán keresztül öt test lüktet a színtéren, a hangos bulikról olyan jól ismert felszabadultsággal: az állandóan változó zene, a fényjátékok, a tény, hogy nem egyedül kell csinálni, mind-mind segít abban, hogy elengedd magad. Most nézői leszünk ennek az amúgy intim légkörbe tartozó eseménynek, s büntetlenül vizslathatjuk, ahogyan az egyre mámorosodó társaság mélyebbre és mélyebbre süllyed önfeledt játékában”.

A hétfő a temesváriaké és az újvidékieké volt, előbbiek Mellékhatások címmel, Woody Allen „nyomán” hoztak létre mozgáson, szövegen és zenén alapuló produkciót, utóbbiak Shakespeare Szentivánéji álmát próbálták meg eltáncolni. A Mellékhatások rendező-koreográfusa a TranzDanz táncegyüttes egyik tagja, Katona Gábor volt, mint a közönségtalálkozón kiderült, a szövegváltozathoz Woody Allen novelláiból, forgatókönyvrészleteiből, balettlibrettókból és levelezéseiből válogattak, így kristályosodott ki végül a végső változat. A rendező a közreműködő színészek – László Pecka Péter, Aszalos Géza, Magyari Etelka, Tokai Andrea és Bandi András Zsolt – karaktereiből is kiindulva arra törekedett, hogy végigvigyen egy-egy típust, a hozzátartozó gondolatmenetet, a figura jellemzőit és történetét – vagy történettöredékét – az előadás folyamán. A rendkívül steril hatású, zárt térben – vattafelhők között zajlik itt minden, egyfajta álmenyországban – minduntalan felbukkannak a különböző frusztrációk, félelmek, identitásválságok, amelyek elől nem véd meg a képzelt menyország, hiszen azok bennünk vannak. A Frusztrációk és kétségek csak részben alcímet viselő előadás ugyanis valójában csak részben szól a Woody Allen frusztrációiról, kétségeiről, részben a miénkről, a saját válságainkról, félelmeinkről, kompromisszumainkról. Bár Woody Allen szövegei „sikerbiztosak”, az előadás kissé mégis unalmassá, vontatottá válik néhol, de ennyi „mellékhatás” belefér.

Fennállása óta nem foglalkozott egyetlen Shakespeare-darabbal sem az Újvidéki Színház, jutott tudomásunkra a meglepő információ az előadásukat követő beszélgetés során. Puskás Zoltán ezért úgy gondolta, hogy ideje próbálkozni, kísérletezni, aztán a próbálkozás nagyon is kísérletezőre sikeredett, táncba ültették át a Szentivánéji álmot. Igaz ugyan, hogy aki nem ismeri a darabot, annak nem valószínű, hogy „bejön” a történet, de akkor sincs semmi baj, hiszen az előadás tulajdonképpen revűként is működik. Szamba–rumba–tangó–sztepptánc keveredik, a társulat remekül táncol, jó a hangulat, a szórakozás biztosított: kísérletnek ennyi is elég.

A Szabó Réka vezette Tünet Együttes Karc című előadása 2004-ben született, kicsit meg is látszik rajta az idő, bár a jelenetkollázs témái valójában ma is érvényesek. A rövidebb–hosszabb skeccsek a mindennapok rutinját és kliséit mutatják fel, humorosan, megvilágítva a minket körülvevő világ – és benne saját magunk – groteszkségét, az elidegenedést, a nagyvárosi élet visszásságait, a rohanást, az elmagányosodást. Mozgás, zene, szöveg „karcolja” a nézőt folyamatosan, néha gyengédebben, néha erősebben, nevetünk vagy csak mosolygunk, s talán magunkra ismerünk. A terembe menet az együttes tagjai minden egyes nézővel kezet fognak és bemutatkoznak. Feltételezhetően minden egyes néző ugyanezt teszi, ha csak a meglepetéstől el nem feledkezik a bemutatkozásról. Ez a közvetlen fizikai kapcsolat tulajdonképpen ellentmond az egész előadás „üzenetének”: azt hivatott bizonyítani, hogy az elidegenedés, a magány rajtunk is múlik, hiszen néha elég egy kézfogás, egy gesztus az embertárs irányába. Tegyük meg, ha lehet.

Mucsi Zoltán és Scherer Péter valamilyen formában minden TESZT-en jelen volt eddig, idén sem tudtak meglenni nélkülük a temesváriak. A sztárpáros ezúttal Thuróczy Szabolccsal egészült ki, remekeltek persze mindhárman A fajok eredete című előadásban, amelynek szövegét, a színészek improvizációinak felhasználásával, Tasnádi István öntötte nagyrészt végleges formába. Azért csak nagyrészt, mert érzésem szerint az improvizáció továbbra is jellemzője a produkciónak. A remek színészi játékon, a szövegen jól szórakozunk – többnyire ez is a célja az előadásnak –, tudják is művelni az alkotók, mindemellett azonban fájdalmasan szomorú dolgokkal találkozunk: a társadalom perifériájára szorult emberekkel, hajléktalanokkal, magát többre tartó művész kompromisszumaival stb.

Shakespeare Ahogy tetszik-jét Koltai M. Gábor vitte színre a temesvári társulatnál. A rendező az előadás első 15–20 percét állva nézeti végig a közönséggel, mintegy a színpad mögött, itt zajlik néhány jelenet, majd a szereplőkkel együtt „száműzetünk” az erdőbe. Nincs igazán magyarázat arra, miért is vagyunk arra ítéltetve, hogy állva legyünk tanúi az előadás ezen részének, feltehetően nem is volt ebben semmi különösebb szándék. Ezen túl azonban az előadás nagyon sokrétű, s bár felfedezhető benne jó néhány ellentmondás, mégis élvezhető, szerethető produkció, a társulat pedig remek formában van, jó színészi munkát látunk, ez pedig nagy érdeme az Ahogy tetszik-nek. Érdemes lenne persze jobban belemélyülni az előadás részleteibe, hiszen, mint mondtam, gazdag tartalomréteg van mögötte, sajnos azonban e beszámoló kereteit meghaladja.

Béres Márta egyszemélyes produkcióját (Béres Márta one-girl show) talán egyetlen mondattal lehetne jellemezni: minden tekintetben nagyszerű, tele humorral, őszinteséggel, kitárulkozással. Nem szabad kihagyni, egy tehetséges színésznő sziporkázik.

Ezzel ellentétben azonban az Aradi Kamarszínház Cselédek című, Radu Dinulescu által rendezett előadását nagyon is hagyják ki, bárhol találkoznak vele. Ha jót akarnak saját maguknak. Erről röviden csak ennyit. Azt tanácsolnám a színháznak, hogy sürgősen vegyék le a műsorról, hiszen többre képesek. Inkább a többi produkciójukba fektessenek energiát, jobban megérné.

Ibsen Nóráját hozták el a szabadkaiak, az ottani népszínház magyar társulata érdekes rendezői felfogásban mutatta be Ibsen klasszikusát: Szekeres Csaba elképzelésében nem Nóra, hanem valójában a férje, Torvald Helmer él egyfajta babaházban, űzi gyermeteg játékait, és nem Nórának, hanem tulajdonéppen neki kellene felnőnie, megkomolyodnia, és felkészülnie a felnőtt, felelősségteljes családapa szerepére. Csakhogy nem tud, és amikor Nóra elmegy, a mellette lévő „babanórát” látva, tudjuk, hogy ez a Helmer hamarosan talál magának egy másik babafeleséget, akivel majd ugyanezt a játékot akarja lejátszani.

A találkozó utolsó előadása szintén mozgásra, zenére, képekre épült. Five for two címmel Döbrei Dénes és Varga Heni hozott létre egyfajta tánc-, vagy mozgásesszét, Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című beszélgetés-regényét alapul véve. Gyönyörű kompozíciókat látunk, két ember történet-töredékeit, amelyek mégis egységessé válnak.

Szép befejezése volt a temesvári találkozónak, az előadást követő beszélgetés is ezt bizonyította, a két művész vallomása szépen egészítette ki a produkció vizuális és gondolati élményeit.

Idén is örültünk tehát, hogy együtt TESZT-elhettünk, jó volt megtapasztalni, hogy a temesvári színházi találkozó erősődik, izmosodik, a társulattal együtt, és a hangulat is ugyanolyan jó. Most már egyre biztosabbá válik, hogy a rendezvény kiállta a próbát: átment a TESZT-en.