HAMLET

Köllő Katalin

Íme, szép vagy én mátkám, íme, szép vagy

Szabadság, 2002-11-11

Siratófal. Mintha siratófal lenne. Panaszfal. Ahová leteheted, mintha valaki elé, a legfelsőbb személyes létező elé, bánatodat, maró Júlia kételyeidet, számonkéréseidet, gyötrelmeidet, néha örömödet, reményeidet, szerelmetes kínjaidat. Igen, mintha siratófal lenne. Előtte ül egy nő. Ül Júlia. Behunyt szemmel, mozdulatlanul, hosszú percekig. Majd egyszercsak azt kérdi: Hallgassak még? Vagy feleljek neki? Kinek? Kivel beszél? Siratófal. Előtte ül Júlia. És perel. Perel. Istennel? Igen, mintha. Emberrel? Nem. Emberrel nem. Az ember nem ismeri a válaszokat. Csak úgy véli. Perelj, Uram, perlőiddel... Júlia hát perel, Istennel. Csendben. Nem vádol, nem kér számon semmit, csak mond, néha kérdez valamit, néha megdermed a csend körülötte, majd ismét mond. Siratófal. Előtte ül Júlia, és behunyt szemmel mondja a magáét. Miért nem nyitja ki már a szemét, gondolom, aztán majd azt: Istenem, csak ki ne nyissa a szemét, mert megtörik a varázs. Csak ki ne nyissa. Csak meg ne mozduljon, ne tegyen egy fölösleges mozdulatot sem. Csak maradjon továbbra is ilyen, milyen is ... ? Ilyen eszköztelen. Igen, eszköztelen, ez az. Nem kellenek ide gesztusok, mozdulatok, csak a legszükségesebbek, igen, takarékoskodni kell, takarékoskodni. El kell felejteni minden mást, el kell szakadni mindentől, ki kell tépni szívedből a gyönyörûséges szerelmet? Nem, azt nem. Csak takarékoskodni kell, csak behunyt szemmel kell ülni és perelni, mígnem eljön az ideje a szabadulásnak, eljön az ideje a látásnak, eljön az ideje a járásnak. Akkor kiegyenesedhetsz, kinyithatod a szemed, folytathatod az utadat, az utat, amely neked volt szánva, amelyet könnyebb volt megtenned, mert szerettél ... És én nem tudom tapsra emelni kezeimet.

Júlia