HAMLET

Köllő Katalin

Jó energiák szabadultak fel

Beszélgetés Bogdán Zsolttal

Zsöllye, 2005-04-14

A Woyzeck immár a második produkció, amelyben Mihai Măniuţiuval dolgozik. Ahogy Faustus, úgy Woyzeck szerepe is iszonyatos fizikai és szellemi erőfeszítést igényel. Mi a titka a nagyfokú koncentrálásnak?
Igyekszem kikapcsolni a saját fizikai lényemet, bár száz százalékos jelenlét szükségeltetik a próbákon. Dönteni kell. Az ember vagy helyet ad a benne minduntalan ágaskodó „nem”-eknek, a folyamatosan feltörő gátlásoknak, vagy átengedi magát a figurának. Így történt a Doktor Faustus esetében, és most a Woyzeck próbáin is. Ilyenkor nem gondolok a nehézségekre, a gerincfájdalmakra, csak sodródom a szereppel együtt.

Ebben az előadásban, legalábbis az én megítélésem szerint, Woyzeck fájdalmasan szelíden tűr minden megaláztatást, iszonyatot, minden embertelenséget. Mekkora része van a rendezőnek ebben a szerepfelfogásban, és mekkora a színésznek?
Részben az én ötletem volt, részben pedig az övé. Nem hiszem, hogy meg lehet ezt állapítani százalékban. Valószínűleg neki nagyobb hozzájárulása volt. Nyilván nehéz négy hét alatt az embernek a saját civil bőréből átváltozni, átlényegülni egy féltékenységből gyilkoló „együgyű emberré”. Hogy mekkora részben az enyém ez a „szelídség”, nem tudnám megmondani. Egyébként Woyzeck valóban egy meghajszolt, kiszolgáltatott, méltóságában megalázott ember. Olyan egyén, akit a társadalom bizonyos része gyilkosságba taszít. Tulajdonképpen nem is tehető felelőssé, a körülmények vezették odáig, hogy gyilkossá legyen. Nem volt könnyű a Faustus után „átállni”. Az ember ugyanis bizonyos fokig óhatatlanul azonosul a szereppel, magával hurcolja jó ideig, nem tudja leválasztani. A Woyzeck esetében szabadjára engedtem magam. A Faustusban még ellenvetéseim voltak, hadakoztam. Nem a rendezővel vitatkoztam, csak úgy éreztem, hogy az alkotási folyamatban valami negatív erő vett körül. Ez meg is látszott véleményem szerint az előadáson. A Woyzeck alatt elhatároztam, hogy tudatosan kiszűröm ezeket az érzéseket. Nem engedek utat semmiféle fájdalomnak, a testemből előtörő ellenkezésnek, hagyom magam sodortatni.

Ilyen egyszerű lenne?
Megpróbáltam. Elég sokszor kerültem már ellentétbe rendezőkkel; többször azt tapasztaltam, hogy a párbeszéd – a rendező és színész, illetve a színész és színész közötti párbeszéd –, a darab megismerési folyamata nem úgy zajlik, ahogyan kellene, ahogyan én megszoktam. Általában azt kifogásolom, hogy a rendezők idejönnek, megrendezik az „álmaikat”, majd elmennek anélkül, hogy lényegbevágó, valódi kérdéseket tisztáztunk volna, vagy teljes értékű beszélgetés alakult volna ki. Hogy mi is ugyanolyan résztvevői lettünk volna az alkotási folyamatnak. A Woyzeck esetében azonban ez nem így volt. A rendező odafigyelt mindenkire egyenként és a társulat egészére is. Csiszolt bennünket, törődött velünk.

Köszönhető ez annak is, hogy a Faustus próbái alatt kölcsönösen megismerhették egymást? Azon az előadáson érezhető volt, hogy rendezői szempontból pontosan megszerkesztett mű, a színészek pedig végrehajtják a feladatot. A Woyzeck esetében már mintha valami feloldódást lehetett volna látni.
A Faustus strukturálisabb előadás. Ennek ellenére vagy mindezek mellett mindenkinek megvan a színészi hozzájárulása. Minden egyes alkalommal megvallom a magam felgyűlt bűneit, egy nagy gyónásként tartom számon „jobb napjaimon” az előadást. Ennek ellenére a nézőben mégsem születik meg az a katarzis, amit elvárna az ember egy ilyen energiabefektetéstől, egy ekkora horderejű önvallomástól. Azt gondolnánk, ha nyílt színen képes vagy megvallani saját tévedéseidet, aggodalmaidat, bűneidet, akkor az a nézőben valamiféle megtisztulást eredményez. De nem ez történik. A néző „levédi” magát, nem azonosul, nem merül fel benne, hogy édes Istenem, bármikor meghalhatnék én is, utolérhet a Faust-féle értelmetlen halál. Csak azt látja, hogy egy sportember, aki negyvenévesen is jól tartja magát, végigküszködi az előadást. Hidegen látja az előadás struktúráját. Ezzel szemben a Woyzecknél megtörténik, számomra megmagyarázhatatlan módon, hogy a néző azonosul egy majdhogynem közönséges gyilkossal, aki féltékenységből öl. Miért van ez? Nem tudom. A másik esetben nem működött, most pedig talán én is működni látom. Valamiféle jó energiák szabadultak fel. Kialakult a párbeszéd. Egyfajta önfeladás történt, amelyet akkor, nyakasságomban, nem tudtam megtenni. Egyre inkább odajutok, hogy nem tudom megmagyarázni a színház egyes jelenségeit.

Măniuţiu régóta együtt dolgozik Vava Stefănescu koreográfussal. Az előadások szempontjából pozitív eredménnyel jár ez az együttműködés, de kíváncsi lennék, milyen hatással van a színész munkájára?
Megszoktuk, hogy egy-egy rendező a saját csapatával jön dolgozni. Így volt ez Vlad Mugur esetében is. Vava nem csak koreográfus, hanem kiváló külső szem is. Rálátása van az előadásra, az alkotási folyamat különböző fázisaira. Visszajelzést tud adni a színésznek anélkül, hogy „felülírná” a rendező céljait. Együtt tud gondolkodni, párbeszédet tud folytatni a színészekkel még akkor is, ha ez a párbeszéd húsba vágó vagy kritikai jellegű. Az együttgondolkodás nagyon fontos a színházban. E nélkül csak végrehajtásnak tűnik minden. Annál is inkább, hogy négy hét alatt kellett elkészüljön a produkció, ami rövid idő. Ha a rendező nem tudja pontosan, hogy mit akar, nem felkészült, akkor nem születhet jó előadás. Még akkor sem, ha a kritika, vagy a közönség annak értelmezi, mivel nem látnak mögé. Nálunk kimondottan nehéz ennyi idő alatt összehozni egy előadást, hiszen a négy hét próbaideje ráadásul megoszlik az operával, lévén, hogy egy épületben működünk.

Mennyire mond ellent a saját emberi lénye annak, ami Woyzeck?
Úgy látom már jó ideje, de ezt nagyon halkan mondom, hogy amikor bizonyos szerepek megtalálnak, a civil életemben éppen ott tartok, ahonnan azok egyenesen következnek. Vagy már előre megtapasztaltam azt, amit a szerep hordoz, vagy, ha előbb jön a szerep, akkor rövid időn belül nekem is meg kell élnem. Lehet, hogy túlmisztifikálom a dolgot, de úgy körülbelül tíz éve, amióta itt vagyok Kolozsváron, ez többé-kevésbé így van. Hogy nekem egy nőt meg kellett ölnöm? Valószínűleg ez így van rendjén. Ennek a nőnek meg kellett halnia bennem. Abban bizonyos vagyok, hogy például A mizantróp idején átvettem az ő embergyűlöletét, átragadt rám a mindennapjaimban is. Sajnos egy jó darabig hordoztam magamban. Faust is „rámragadt”. Az istenkeresésemben, a fel-feldobott köveimmel, vágyaimmal, kérdéseimmel, amelyek mind visszahulltak a fejemre. De végül is mind megválaszoltattak. Gondolom, nem véletlen Woyzeck sem.

Măniuţiu változatában a bolond mintegy megváltója Woyzecknek azzal, hogy „szelíden” megöli, megszabadítja őt mindattól, ami teherként nehezedik rá.
A darabban Woyzeck talán öngyilkos lesz… Ez a rendezői értelmezés azonban kerek egésszé teszi az előadást: ennek az embernek már nincs mit keresnie az élők között. A szenvedéstörténete itt véget ér. A végítélet és a kegyelem egyszerre, hogy eltűnik ebből a siralomvölgyből.

Bogdán Zsolt

kapcsolódó írások

Jelenetek egy szenvedéstörténetből KISVÁRDAI LAPOK A semmi ágán