HAMLET

Hegyi Réka

Szabadulástörténettől szabadulástörténetig

Krónika - Szempont melléklet, 2006-01-13

Visky András vitathatatlanul a legtöbbet játszott erdélyi drámaíró. Az első próbálkozása talán a Vércseh című hangjáték, melyet az első (és egyben utolsó) erdélyi Drámaírók Nyílt Fórumán mutatott be a szatmárnémeti társulat. Az évad elején Kolozsváron bemutatott Tanítványokat néhány éve a debreceni színház felkérésére írta, de az ottani ősbemutató és a romániai országos bemutató közé beékelődik a Júlia premierje a budapesti Thália Színház és a sétatéri színház közös produkciójaként. A Párbeszéd a szerelemről alcímű monodráma első díjat nyert a Magyar Rádió hangjátékpályázatán, az elmúlt évadban pedig a Román Rádió is bemutatta (Coca Blos szólaltatta meg a főhőst), a kolozsvári román színház pedig ebben az évadban tűzte műsorára a koreográfusként és táncosként ismert Vava Ştefănescuval a címszerepben. 2006-ban sor kerül a Júlia amerikai bemutatójára is. A vasárnapi iskola című bibliai elbeszélést a Noé bárkája Britten-operával párban mutatták be Kolozsváron, de a felsorolásból nem maradhat ki A meg nem született (kaddis) című Kertész-adaptáció sem, amely a 2004. évi Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik legnépszerűbb eseménye volt Kulka János felolvasásában. A kolozsvári Tanítványok-bemutatót megelőzte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Visky-bemutatója, A szökés, amely – akárcsak a Sepsiszentgyörgyön nemsokára sorra kerülő Alkoholisták – a Katona József produkciós pályázat nyertes alkotása.

Visky András színpadi műveinek közös vonása, hogy szerzőjük egy-egy alcímben, műfaji meghatározásban vagy szerzői utasításban jelzi: nem csak egyértelmű, konkrét helyzetekkel kell számolnia annak az alkotónak, aki majd színpadra állítja írását. Nagybetűs fogalmak játszanak darabjaiban – A szökés alcíme például: Játék a Szerelemmel, a Szabadsággal és a Történelemmel. A Tanítványok a Színház folyóirat 2001. novemberi számának mellékletében megjelent szövegváltozatban még Játék az Írással és a Színházzal alcímet viseli, a kolozsvári bemutató műsorfüzetében pedig mintegy értelmezéshez nyújtott kulcs szerepel a szerző szócikke, esszéje a barakk-dramaturgiáról, mely eredetileg a darab műfai besorolása volt, de a próbák folyamán színházelméleti tanulmánnyá kristályosodott.

A nagybetűs fogalmak egytől egyig meghatározó “szereplői” a Visky-daraboknak, és mindegyik a 20. század második felének történeteiben formálódik önálló akaratú hőssé. Az újrameséléshez a szerző személyes tapasztalata elsődleges forrás: kétéves korában névre szóló letartoztatási parancs “birtokosa” volt, édesanyjával és hat idősebb testvérével együtt deportálták a Bărăganba. De ugyanolyan hamísítatlan ihletforrás szülei története is, az általuk megélt, majd a családi legendáriumba beépült történetek egy, a gyermek számára ismeretlen Romániáról, börtönök és lágerfaluk szinte hihetetlen, mégis igaz történetei, melynek túlélői maguk is emberfeletti adottságokkal rendelkeznek, mint a mesehősök. Nekik köszönhető, hogy a hétköznapi, gyakran elcsépelt fogalmak, mint a történelem, a szerelem, a hit, a játék Visky színműveiben nagybetűvel emelhetők ki és tekinthetők szereplőknek.

Hús-vér szereplők is vándorolnak történetből történetbe: a Tanítványokban megidézett falábú Vitéz báró A szökésben megjelenik a színpadon, hogy meséljen fogsága történetéről, lába elvesztéséről.

Gyakran olvashatunk, láthatunk Visky színműveiben olyan jeleneteket, de minimum mondatokat, replikákat, melyek ismert, vagy a szerzőhöz közel álló darabok fragmentumai: a Júliában Shakespeare-t ismerjük fel, a Tanítványokban Beckett Godot-ra várva című klasszikus művéből majdnem szó szerint elhangzik egy jelenet, A szökés bevezetőjében a szerző leginkább a Lear király Kentjéhez hasonló alakként képzeli el a már említett Vitéz figuráját.

Közös motívuma, szinte egyetlen meghatározó eleme mindkét elemzett előadásnak (de majd’ minden Visky-színdarabnak), hogy a színház a színházban, a színház mint hétköznapi, szorult és konkrét helyzetből való szabadulás motívumát folyamatosan meg tudja újítani, újabb és újabb árnyalatait tárja fel – a szöveg és reprezentációja is.

A szökésben helyzet- és folyamat-formáló ereje van a játékba – végül játék általi – menekülésnek, a történelmi fantáziák és a vonzalmak csupán fűszerezik Bátyus és Angyal történetét, vagy ha jobban belegondolunk, ezek is csupán a nagy játék kellékei. A két fogolytárs (feltehetően testvérek) szökése a cellából, a “kötél általi” halál elől nem fizikai jellegű: játékba foglalják álmaikat, vágyaikat, emlékeiket, régi és új történeteiket, és így szabadulnak meg a nyomorúságos jelentől.

A Tanítványokban a közelmúlt eseményei, az apostolok nevét viselő szereplők színház a színházban-jelenetekként bemutatott homíliákban jelennek meg. A tíz, végül tizenegy üldözött szabadulástörténete, megmenekülése, a konkrét jelentésen túl a hit birodalmába tartozó üdvözülés: a Beckett-remekműből beemelt részben Vladimir János és Estragon Tamás azon elmélkedik, hogy egyik lator üdvözült, és mivel az ötven százalék nem rossz arány, mindannyian párba szegődnek legjobb barátjuk mellé, és ha sor kerül a tizedelésre, egyikük mindenképpen jobb oldali, másikuk bal oldali lator lesz, tehát kettőjük közül az egyik biztosan üdvözül.

Színházainkban a két műsoron levő Visky-darab nem csak hasonlóságokat, hanem eltéréseket is mutat. Talán legtöbb eltérés annak számlájára írható, hogy a két alkotócsapat, rendezőjükkel az élen, eltérő színpadi tapasztalattal rendelkezik: míg a marosvásárhelyi A szökés-ősbemutatót a pályája kezdetén álló Patkó Éva főiskolás hallgató rendezte, főiskolásokat és vendégművészeket is irányítva, a kolozsvári színházban Tompa Gábor és dramaturgként a szerző állította színpadra a Tanítványokat, egy olyan társulattal, melynek fiatal színészei is többször játszottak már tapasztalt kollégáik mellett.

Ha a két előadás összehasonlításakor a fair play szabályait figyelembe is vesszük, még mindig maradnak olyan meghatározó problémák, melyeket nem az alkotókon kellene számon kérni, hanem... talán a színházak gazdasági vezetőin. A Tompa Miklós Társulat bemutatójára, de a bemutatót követő előadásokra sem készült el a díszlet. A jelzésekkel kialakított játéktérben mégis teljes értékű előadást mutattak be, melynek gyenge pontjait nem a díszlet hiánya határozza meg. Dobre-Kóthay Judit tervező díszlet-makettje hangulatában minden bizonnyal más teret teremt, neonfényes, hideg felületekkel, melyben az árnyékok is eltűnnek. A nézők fantáziája kiegészítheti az előadást ezekkel a hangulatokkal, de ez talán nem is fontos.

Komolyabb kérdés, hogy a rendező és Láng Zsolt dramaturg miért bízta B. Fülöp Erzsébet színésznőre Angyal szerepét. Visky harmincéves, lányos külsejű fiú szerepét írta meg. Természetesen butaság egy előadáson számon kérni a dráma szövegét, de ebben az esetben mégis problematikus, hiszen a Mária nevű szereplő (Berekméri Katalin) Angyal menyasszonya, szerelme. A kialakult helyzetben Mária nem lehet a szó földhözragadt értelmében menyasszony, hanem fekete ruhát, szalmakalapot viselő végzet asszonya, akihez talán csak azért vonzódnak a foglyok, mert képzelet, álom szüleménye, számukra mindenképpen menekülés a sivár cellából. Angyal és Mária kapcsolata inkább gyermek és anya viszonyára emlékeztet, nem egy szerelmi románcra – ez a felkínált értelmezési lehetőség egyrészt szegényíti, másrészt viszont gazdagítja ezt a fura vonzalmat. Úgy tűnik, az alkotók nem igyekeztek eldönteni, melyik kötelék legyen erősebb.

Angyal és Bátyus (Bogdán Zsolt) kettőseiben Angyal a kezdeményező, az aktív játékos, ő rendelkezik élénk fantáziával, és ő tud olyat álmodni, hogy azt még Bátyus is irigyli. Bátyus szigorúbb, mogorvább, nehezen kapcsolódik be Angyal játékaiba, és az önfeledt mókából sokkal hamarabb tér vissza a valóságba, mint társa. Számára a szökés kötelesség: ha be vannak zárva, meg kell szökniük, ez a szabály, még akkor is, ha ez még soha senkinek nem sikerült. Persze minden szava egyszerre értendő szó szerint és az Angyalénál sokkal kifinomultabb, ironikus játékként is. Ő vonja be történeteikbe a forradalmi hősöket, amikor Angyal már csüggedni kezd.

Máriát, a látomások asszonyát a Foglár (Erdei Gábor) kíséri soha nem hervadó mosollyal. Parancsokat teljesít, de néha önálló cselekedetekbe kezd: mint az apokalipszis lovasa, háromkerekű bringán csilingel be a játéktérbe. Megjelenése viszont cseppet sem félelemkeltő, inkább vígjátéki elem (nem egyértelmű, hogy milyennek szánták az alkotók).

Vitéz (László Csaba) csak az utolsó jelenetben lép színre. Elgondolkodtató, hogy vajon valós figura, vagy ő is csak történelmi motívumokból gyúrt képzeletbeli hős, esetleg túlvilági kísértet: jobban félnek tőle, mint a hatalmat is képviselő Máriától. Ez a figura, aki talán A szökés kulcsa kellene legyen, megmarad a tisztázatlan alkotói szándékok peremén. Nem az a fontos, hogy honnan jön és hová tart, hanem hogy nem derül ki, miért fontosabb, mint az asszony vagy a forradalmi évszámokat idézgető hóhér (a Foglár), miért az ő jelenlétében dől el Bátyus és Angyal sorsa. Az ehhez hasonló miértek teszik kissé zavarossá A szökést (nem a díszlet hiánya).

A vásárhelyi társulat válasza kicsit bátortalanabb, de érthető. A kolozsvári színházé erősebb és tisztább (a szövegben is), de ennek a produkciónak is megvannak a gyenge pontjai (például a kezdő színészek beszédtechnikai hiányosságai). A Tanítványokban és A szökésben viszont Visky lényegében ugyanazt próbálta megírni: hogyan lehet túlélni a szabadság hiányát? Mindkét előadás keresi a választ erre, és meg is találja: a játék, a színház jelenti a szabadságot.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Visky András: A szökés

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Visky András: Tanítványok

kapcsolódó írások

A SZÖKÉS FESZTIVÁLNAPLÓ - BEFEJEZŐ RÉSZ SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2005/2006 BARAKK-DRAMATURGIA A színház egyszerre tud beszélni az ittlétről és a feltámadásról Keresztjáték Egy zsűritag feljegyzései Visszapillantó – Kisvárda 2006 Profán szentek passiója Betekintés az akváriumba