HAMLET

Hegyi Réka

Auschwitz. Überolhatatlan

Kaddis térre, színészre és mozdulatra

Szabadság / Spektákulum, 2006-12-16

Visky András több szereplőre írt Kertész Imre-adaptációját, a Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregény színpadi változatát Hosszú péntek címmel mutatta be a kolozsvári társulat. A több hang, a több szólam hangsúlyos, hiszen A meg nem született címmel a Pécsi Országos Színházi Találkozón 2004-ben már bemutatták Visky első Kertész-adaptációját, műfaji megnevezése szerint kaddist, amit egy színészre hangszerelt a szerző. Az említett fesztivál legnépszerűbb eseményén Kulka János felolvasásában hangzottak el a Nobel-díjas magyar író önéletrajzából merített múltba-tekintések.

Általában nem egy emberre szabott feladat egy epikus mű színpadra alkalmazása, átformálása egy más műfaj követelményei szerint, majd a dráma átültetése sok dimenzióba (a tér három koordinátája mellé sorakozik a zene, a színészi jelenlét, a jelek együttes hangulatteremtő ereje). Visky András szerzőként, majd dramaturgként elvégezte mindkét alkotó-feladatot, sőt, a műsorfüzetben közölt szöveg előszavából kiderül, hogy szuverén, kitűnő színpadismeretre valló konkrét rendezői elképzelései is voltak az esetleges színrevitelről. (Az idei évad dicséretes kezdeményezése, hogy a színház az ősbemutatók teljes szövegét megjelenteti az előadások műsorfüzetében!)

A rendezést viszont Tompa Gábor jegyzi. Ha lehet überolni azt a szabadságot, amellyel Visky a nagyon személyes hangvételű irodalmi alapanyagot saját élményeivel, színházelméleti- és gyakorlati tudásával önálló alkotássá alakította, akkor Tompa és alkotótársai megtették. Például azzal, hogy az előadásban megjelenített, nyilvánvaló teatralitású vallásos szertartások, pontosabban a rítusok motívumai nem szorítkoznak a zsidó hagyományokra, túllépnek azon. Már az első ima-jelenetben a Kar kilenc tagja sok nyelven fohászkodik Fennvalójához. B. (Dimény Áron) mégsem képes bekapcsolódni ebbe a többszólamú, bizonyára ökumenikus kórusba, mert teherként viseli zsidóságát, és azt gondolja, ő az a tízedik, aki nélkül nem lehetne elkezdeni a kaddist, a közös imát (a zsidó szertartás szerint). Zsidóságánál sokkal hangsúlyosabb B. izoláltsága, önként előidézett és tudatosan vállalt közösségen kívülisége, amit az előadás későbbi jelenetei is megerősítenek. Az első jelenet nem csak arról szól, hogy képtelen bekapcsolódni az imába, hanem arról is, hogy a felszabadító közösségi élmény számára kín, inkább elszigetelődik.

B. az író alteregója, aki egyes szám első személyben értekezik arról, miért nem akar gyermeket, zsidóságáról, munkájáról, az írásról, mely egyben a megértés és talán a megtisztulás közege, mert benne és általa megszállottan visszafordulhat a múltba, ahonnan gyermek- és kamaszkora, a koncentrációs táborban megélt állandó halál-közeli lét élményei villannak fel az időrendiség logikája nélkül. A történelemre nincs magyarázat, de az emlékfoszlányok egyféle magyarázatai a jelennek. Annak, hogy B. miért képtelen a társadalom „normális" tagjaként integrálódni, vagy szerelmével miért nem akar „normális" családi életet élni.

Az előadás egyik kulcsa a szereposztás lehet: a középkorúnak elképzelt B. szerepét a törékeny, szinte gyermeki alkatú Dimény Áronra bízza a rendező. Egy idősödő ember bölcsessége, rezignáltsága és eszelősen ismételt „Nem!"-et mondása feleségének, aki gyermeket szeretne, sokkal felkavaróbb, ha egy fiatalember szájából hangzik el. A színész alkata sem lehet véletlen ebben a szerepben: a sminkkel felerősített sápadtság, beesett arc és karikás, nagy szem általában a gyötrődő, nyugtalan, koraérett fiúk sajátossága (Dimény tehetsége mellett ennek is köszönheti, hogy már játszott egy Kertész-adaptációban, ő a Sorstalanság című film Citrom Bandija).

Carmencita Brojboiu, az előadás díszlet- és jelmeztervezője az írás és a bezártság motívumát hangsúlyozza: a stúdió körülmények között játszott Hosszú péntek téglalap alakú, dobogószerűen a deszkáktól elemelt játéktere benyúlik a nézők közé, és hatalmas, kibetűzhetetlen szöveggel teleírt lepedő borítja. Az alulról is megvilágítható padlón felvillanó fénykockák ablakokra, de ugyanúgy rácsokra is emlékeztetnek. A fojtogató bezártság szigete a szinte hermetikusan zárt üvegkalitka, B. dolgozószobája, íróasztala, a játékteret uraló díszletelem. B. ennek köszönhetően megközelíthetetlen: felesége (Péter Hilda) kétségbeesetten és hiába próbál betörni ebbe a jelképes burokba. Vava Ştefănescu koreográfus utasításai szerint ebben a jelenetben a színésznő minden erejével és teljes lendülettel, kifulladásig próbál betörni a szekurit-üvegből készült kalitkába, amelyben B. szorgosan gépeli emlékeit.

A Kar szinte állandóan mozgásban van a Hosszú péntekben: a koreográfus által kidolgozott cselekménysorok kísérik a koncentrált szöveget és B.-t. Néha továbbmesélik az emlékeket, néha felerősítik azokat. Az esetlenség és kiszolgáltatottság, a levegőben megállni, vagy felfelé szállni képtelen testek akaratuk ellenére a gravitáció törvényének engedelmeskednek – ez a feszültség ugyanolyan mértékben meghatározza az előadást, mint a szöveg.

Kevés a szusszanásnyi szünet a két órás koncentrált figyelésben. A Kar szereplői sajnos csak egy-két humoros intermezzóval szolgálnak – ilyen például a Pörgéről és a Diriről vázolt jelenet. Az abszurd motívumok, a téma természetéből adódóan, sokkal könnyebben kúsznak be a rituális játékba – ilyen az arctalanok társasjátéka, amelyben fogvatartásuk helyszíneivel vetekednek egymással a jelenlévők. Auschwitz „überolhatatlan". Az a fegyelem is, amellyel a Kar egyen-jelmezében meghúzódó színészek az előadást szolgálják.

Hosszú péntek