HAMLET

Hegyi Réka

A szakrális és a profán

Zsöllye, 2005-05-19

Különös feszültség tölti be a színpadot Mihai Măniuţiu sepsiszentgyörgyi rendezésében, a Médeiában. Már az első percekben, amikor a közönség helyét keresi még a nézőtéren, három nő – Médeia (Bicskei Zsuzsanna) és két papnője, a két dajka (Péter Hilda, Kicsid Gizella) – szertartást mutat be egy homokbucka körül. Mozdulataik nyugtalanítóak. Egy mindenre elszánt nő és két követője – ennyit már akkor is sejteni lehet, amikor semmit sem tudunk még az előadásról.

Az áldozat bemutatása után újabb varázslat következik: a dajkák szegeket szúrnak egy üvegpalackba. Akárcsak a voodoo-mágiában, a tárgy egy személyt képvisel; végzete beteljesedése előtt Iaszón (Pálffy Tibor) kapja majd fel az események közben félresodródott üveget, hogy azonnal meg is fossza szakralitásától: a holdudvarában nyüzsgő koszos csőcselék kezére adja, amely elfolyatja tartalmát.

A mágiának és a varázslásnak többféle praktikája vegyítődik az előadásban, de a látszólag széttartó szálak sűrű fonású kötéllé állnak össze a címszerepet játszó színésznő alakításában. Bicskei Zsuzsanna megjelenése a sepsiszentgyörgyi színpadon azok számára is idegenül hathat, akik régen látták őt erdélyi előadásokban, hiszen időközben Újvidéken és Wuppertalban tanult Harag Györgytől, illetve Pina Bauschtól. Inas, mégis törékeny testalkata, csontos arca és különösen a Vava Ştefănescu koreográfus által megkomponált mozgása, valamint az idegenségét, nem evilágiságát hangsúlyozó nyelv (egy dél-szibériai tájszólásban beszél a színpadon) – ezekből áll össze az elviselhetetlen fájdalmakat, szerelmet, emberi csalódást, ijedséget, féltést, gyűlöletet, szenvedélyes bosszúvágyat egyszerre sugárzó színpadi jelenlét.

Médeia mellett végig ott van a két dajka, akik nemcsak a szertatások elvégzésében és a gyermekek ellátásában segédkeznek, hanem tolmácsai is úrnőjüknek – a többi szereplő felé, de a közönség felé is. Asszisztálnak a bosszút vörös festékkel kihirdető szertartásnál is: a díszlet az említett homokbuckán, sírhanton kívül csupán két átvilágítható, mozgatható paraván, amelyekre Médeia fogadalmát festi számunkra megfejthetetlen írásjelekkel. Szolgálói, amint kibetűzik az üzenetet, azonnal lemossák az írást, de az elkenődött festék nyomai vészjóslóan ott maradnak.

Médeia múltjából vagy jövőjéből – nem lehet egyértelműen eldönteni – megjelenik Aigeusz, akinek szövegéből csak nagyon rövid rész, az utódnemzésre vonatkozó panasza maradt meg az előadásban. Médeia vele való közösülése rituális, mint ahogy rituális a két dajka művelete is, amelyben (úrnőjükkel egy időben) magukévá teszik a kar tagjait. Az egész jelenet valamiféle fennköltséget sugall: a mágikus tudás hatalmába kerítette az alpárit, a póriast – a kar ugyanis nem bölcsek vagy vének csoportja, hanem az agóra szerencsétlen figuráiból verbuválódott banda, akik semmi részvétet nem tanúsítanak az idegen nő szenvedése láttán, hanem kigúnyolják őt és a hozzá tartozókat. Ez a világ – élén a moldvai román népviseletre emlékeztető jelmezbe bújtatott Kreónnal (Nemes Levente) – magába szippantotta a hatalomra és népszerűségre áhítozó Iaszónt, akinek esélye sincs szabadulni és Médeiához visszatérni, mert a reggeltől estig és estétől reggelig tartó dorbézolásból soha nem tér magához.

A végkifejlet meglepő: akárcsak Euripidésznél, Médeia ebben az előadásban sem fizet halállal tetteiért, de nem Héliosz tűzszekerén távozik a helyszínről, hanem sokkal „hétköznapibb” módon a sírhanttá változó homokbuckából támad fel, majd újabb szertartás során gyermekeit is életre kelti, és kivezeti őket a borzalmak világából – a néző fantáziájára bízva, hogy hova.

Médeia

kapcsolódó írások

Abszolút idegenség SZÍNHÁZ A HAVASON - BEFEJEZŐ RÉSZ