HAMLET

Hegyi Réka

Marstonék

Barabás Olga Krimije a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

KonTextus.hu, 2004-10-00

Barabás Olga neve olyan jelentős színházi előadásokat fémjelez az utóbbi tíz évadban, mint a sepsiszentgyörgyi Don Juan, a Peer Gynt és a Partok, szirtek, hullámok vagy a marosvásárhelyi ArtEast Alapítvány égisze alatt bemutatott Alexanderplatz, majd az Ariel Színházban, vendégművészekkel létrehozott Példás történet és a Fagyöngyszüret. A kolozsvári társulattal is dolgozott már (a Leonce és Léna Büchner-darabot 1994-ben mutatták be), de idei közös munkájukat, a Krimit mégis nagy kíváncsisággal várta a szakma. Egyrészt az utóbbi tíz évben Barabás Olga markáns rendezővé érett, a kolozsvári társulat is erősödött, így az új találkozás különleges művészi kihívás volt mindkét fél számára. Másrészt a munkamódszer is rendhagyó: egy epikus (!) műfaj létező elemeiből önálló darabot írt és rendezett.

A szerzői film mintájára szerzői előadásnak mondható produkcióban Barabás Olga a detektívregények motívumait, fordulatait nagybetűvel írandó Krimivé gyúrta – ugyanúgy, mint a Tengeri történet alcímmel bemutatott Partok, szirtek, hullámok című előadás esetében, amelyhez kalózregények szolgáltak ötlettárul. A két alkotás közötti párhuzamot az is indokolja, hogy szerzőjük nem föltétlenül a munkaanyagként választott irodalmi műfajt akarta színházi anyaggá formálni, nem arról volt fontos mondanivalója, hanem általuk fogalmazta meg gondolatait barátságról, művészetről, emberi gyarlóságról (Partok, szirtek, hullámok), illetve egy családról, amelyben idegenek éltek egymás mellett (Krimi).

A Marston-házban összegyűlt négy fivérnek bejelentik, hogy apjuk hirtelen elhunyt. Minden jel arra mutat, hogy meggyilkolták. Az előadás közel két órája alatt több nyomra vagy tévútra vezető bizonyíték kerül elő, sorra minden szereplő gyanús lesz. Szöveg szintjén csak Iris, a fiatal, szép özvegy és James, az agárderbyért rajongó, fogadásokra vagyonokat költő legidősebb fivér szolgál rá komolyan a gyanúra. Roger, a biológia oltárán áldozó Marston-fiú és John, az alkohol rabja is meg akarja szerezni a pénzt, de motivációjukra felsorakoztatott bizonyítékok igatagok. Komolyan meggyanúsítják Miss Pickford házvezetőnőt is, de akárcsak a többi szereplő esetében, csak az biztos, hogy kellene neki a vagyon (hogy Jamesnek adja), viszont ölni nem tudott volna érte. Végül a rejtély alig-elfogadható magyarázattal megoldódik: mielőtt tekintélyes vagyona felől végrendelkezett volna, az idős Marston megrendezte tetszhalálát, árulkodó jeleket is szétszórt, megleste a fejleményeket, majd angolosan távozott.

A legkisebb testvért, Tommyt csak azért zárják ki a potenciális gyilkosok sorából, mert ő veszi át a nyomozó szerepét. A krimikből ismerős motívumokat leginkább az ő figurája hozza be az előadásba: egy vérbeli detektív leleményességével megtalálja az első nyomot, az öreg Marston üres szemcsepp-fioláját, aminek tartalmát inzulinként adtak be neki. A hulla szobáját is bezárja, elteszi a kulcsot, az ajtó elé pedig szeget rejt, hogy a legelső arra járót azonosítani tudja. Ahogy halad előre a nyomozás, egyre gyengül szerepe, és a néző egyre csalódottabban tapasztalja, hogy a krimiként induló történet mellékvágányokra siklik, összekuszálódnak az idősíkok (soha nem egyértelmű, hogy este van-e vagy reggel), elvarratlanul hagyott szálak jelennek meg. Nem derül ki például, hogy Célia, Roger tudós felesége, mit keresett nap mint nap az öreg szobájában. A krimitől való fokozatos eltávolodással párhuzamosan egyre több mozgás-elem jelenik meg a színpadi játékban: a színészek egymás nyakán-derekán csüngve mutatják be Uray Péter mozgás-kompozícióit, lámpaoszlopra, kerítésre tornásszák fel magukat. A detektívregényekben nem ez a feszültség forrása, de a Krimiben izgulunk a színészek testi épségéért, hiszen bármennyire jól betanulták mutatványaikat, nem gyakorlott cirkuszi artisták.

A rejtély megoldódik, de abban a pillanatban talán a Marston-fiúk számára már nem is fontos, ki ölte meg apjukat. A nyomozás és gyanúsítgatás napjaiban megismerték egymást, fény derült féltett titkaikra, bevallották beteges szenvedélyeiket, félelmeiket és álmaikat, sőt, szinte megrészegedtek a testvéri egymásra-találástól: az utolsó képek egyikében már felhőtlenül együtt nevetnek, semmiségeken.

Ahhoz, hogy eljussanak az idilli családi körhöz, a szereplők nagyon hosszú, az előadás ritmusát sajnálatosan lelassító monológokban mondják el, mi rejtőzik bennük. Színészileg jól kidolgozott szólókról van szó, melyben hang és mimika fontosabb szerepet játszik, mint a költői szöveg, mégsem tudnak szervesen beépülni a történetbe, idegenek a detektív-játéktól. Az első intermezzo a házvezetőnőé, kicsit meg is hökkenünk, amikor Miss Pickford (Varga Csilla) hosszú percekig meséli, hogy hogyan tud kézrezdülésről gondolatokat, pontosabban mondatokat, összefüggő szövegeket "olvasni". Később Iris (Gajzágó Zsuzsa) a mélység mámoráról áradozik Rogernek (Bíró József), ami többek között azért fura, mert az előzmények szerint ők ketten nem kedvelik egymást. Ezután a találkozás után Roger Irissel szökne a világ végére is, sőt, víziszonyát is legyőzi és egymás után kilencszer lemerül aznap – monológjában a lemerülések rémségeiről hallucinál. Johnnak (Bogdán Zsolt) is pszichedelikus ábrándjai vannak: labirintusban bolyong, szobáról szobára, akarata ismerőssé, lakhatóvá, nyugodttá varázsolja mindegyiket. James (Hatházi András) nehezebben hagyja kiismerni magát, titkát Miss Pickford árulja el, ő maga csak az előadás végén meséli el öccsének kalandját az agárral. Valósággal szaval arról a kutyáról, aki miatt fogadni és veszíteni kezdett az agárderbyn. Tommynak (Molnár Levente) nem jut monológ, ezért ő marad a legrejtélyesebb a Marston-fiúk közül, és csak találgatni lehet, hogy hová és miért távozik, miután nyomozószerepében olyan szépen összehozta a családot.

A játéktér és az előadás játékos zenéje (Bartha József, illetve Darvas Ferenc munkája) árul el legtöbbet arról, hogy Barabás Olga nem vegytiszta kriminek szánta előadását. A díszlet egyetlen hatalmas, míves kapu, mögötte félkör alakú kert vagy udvar, közepén mobilis lámpaoszloppal. A jelenetek a kapuban zajlanak, az átlépés terében, ahol hétköznaponként nem időzik senki. A színpadi játék lehetővé teszi, hogy ezen a tranzit ponton megálljon mindenki, és percekig egy más dimenzió közelében időzve filozofáljon, fecsegjen, nevetgéljen, meséljen. Itt, a teret uraló kapuban találkoznak először életükben a Marston-fiúk.

Akárcsak az idősíkok, a térelemek is bizonytalanul szerveződnek, hiszen nem egyértelmű, hogy melyik irányba hová jutnak a szereplők: kert, udvar, utca, vidámpark, mocsár – ezekre történik utalás a szövegben. Az obligát sejtelmességet körbeforgó árnyékok (növényminták, talán fagyöngy) rajzolata teremti meg. Két oldalra, a semleges kulisszákra is monokróm képeket vetítenek, kivehetetlen, hogy mit ábrázolnak (látványterv: Sebesi Sándor).

Vitatható, hogy milyen elvárásokkal ül be egy néző a Kriminek keresztelt előadásra, de a tömör cím mégis valamit sugall: itt egy műfaj színpadi lecsapódását, esetleg paródiáját árulják. Egyértelmű, hogy a szerzői szándék nem ez volt, vagy ha igen, nem sikerült végigjárni egyik utat sem. Ez talán nem baj, mert van egy-egy kicsi mindkettőből, de más ínyencség is, sok jó pillanat a színészi alakításokban, játékhumor, stb. A gond talán az, hogy ezek nem szerveződnek egységgé, nincs egy központi mágneses mag, nincs egy férctű, amely a ritmust, a pörgést összehangolná a hangulati elemekkel, a lírai monológokkal, melyek más és más szövésű anyagok. Valami hiányzik, ami elkalauzolhatná a nézőket a sokféleségben.

Krimi

A cikk a KonTextus.hu oldalán