HAMLET

Hegyi Réka

Betekintés az akváriumba

Kontextus.hu, 2006-04-20

Anca Bradu vitte színre a kolozsvári Állami Magyar Színházban Brecht korai egyfelvonásosát, a Kispolgári nászt. A román rendezőnő korábbi színpadi alkotásait és a bemutatót megelőző sajtónyilatkozatait, valamint a kolozsvári társulat képességeit ismerve, jó előadást lehetett remélni. Sajnos hiába: az alkotók nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

A Kispolgári nász rövid dialógusai, a konkrét cselekményből kilógó történet-mesélései filmes jelenetezési technikára és flashekre emlékeztetnek. Egy család és néhány barátjuk éppen lakodalmi asztalnál ül, szó szót követ, az alkohol a fejekbe száll, élcelődésből sértegetés következik, mígnem elszabadul a pokol, és minden bútor összetörik a vendégek alatt – a cselekmény abszurd színműbe illő, és ha erre élezik ki a bemutatót, talán lett is volna értelme leporolni ezt a szinte soha nem játszott, zsenge, egyáltalán nem tipikus Brecht darabot.

A kolozsvári előadásban a szereplők látványos erőfeszítéseket tesznek, hogy a tisztességesen elkészített, rózsaszínűre mázolt bútordarabokat összezúzzák. A szövegben benne maradtak a gyalulatlan-pácolatlan berendezésre utaló szövegrészek, de mást látunk. Hangulatos, színes lámpát is emlegetnek, ehelyett egy egyszerű fehér ernyőjű asztali lámpát helyezett el a díszletben Mihai Păcurar tervező.

Következetlenségek sora gyengíti az előadást. Ha a rendező a brechti víziót szerette volna felerősíteni a mai nézők számára, melyben a szereplők lerombolják a talmi pompában díszelgő bútorokat, ezzel jelezve a kispolgári életvitel hamisságát, a látszólag boldog házassági kötelék és a szerelem törékenységét, talán nem azzal kellett volna kezdeni, hogy a lakodalmi asztal mellett az összes szereplő fanyalog a harmadik finom fogás láttán (néhányan már az első fogást is elutasították volna). Ha étkezési szertartásaiban sem él tovább az a világ, amelyről az előadás lerántja a leplet, akkor nincs tétje a színes cukormáz mögötti rohadás felfedésének sem, hiszen első percben látjuk, hogy hamis minden mosoly.

Miután a szereplők egytől egyig kivetkőztek magukból, elárulták egymást és saját magukat, a vendégek távoznak, és a fiatal házasok magukra maradnak az összetört bútorok között. A vőlegényről hirtelen kiderül, hogy egy ellenszenves, anyagias és kicsinyes diktátor, akin semmi szeretnivaló nincs. Mégis, otthonukba szinte minden magyarázat vagy átmenet nélkül idilli békesség, szeretet és egyetértés költözik, de a végső jelenetben, amikor a mennyezet is rájuk omlik, már nincsenek egymás karjában, hanem a tér két különböző sarkában, egymástól ismét eltávolodva fogadják az újabb csapást.

A törések könnyűszerrel egy csupa-ellentmondás kapcsolat pillanatait pontozhatnák ki az előadásban, de úgy tűnik, sem a rendező, sem a főszerepeket játszó színészek nem érezték fontosnak, hogy kezdjenek valamit ezekkel az ellentmondásokkal. Kézdi Imola, aki a színház egyik vezető művésze, és sok kitűnő alakítással bebizonyította már adottságait, a Menyasszony szerepében egy percig sem hiteles. Karcsú alakjára jól illő, egyenes szabású ruhát varrat Mihai Păcurar, amiről pedig elhangzik, hogy “előnyös szabása” az áldott állapotát kellene takarnia. A színésznő természetes vörös haját is rikító piros, göndör parókára cseréltetik, amitől nagyon sápadtnak tűnik. A sok mindent meghatározó külsőségek ellenében nehéz lehet dolgozni, és az előadás bizonyítja is: a rendező nem „fáradozott” azzal, hogy a megfelelőképpen igazolja a látványt, vagy a színészektől olyan játékot kérjen, ami beillik a tablószerű képbe.

Marie vőlegényét, Jacobot Dimény Áron alakítja. Tőle is sok jó szerepet láttunk mostanában (gondoljunk Andres figurájára a Woyzeckben vagy a Tanítványok Alfeusára), tehát nem lehetne azt állítani, hogy nincs formában. Mégis, ha kénytelen egy asztal mögött ülni, enni és néha egy nála fejjel magasabb színésznőt (Skovrán Tünde) emelgetni – ez a tánc, sok esélye nincs játszani. Az előadás végén éppen ezért hiteltelen a diktátori póz, amibe belekényszeríti szöveg és rendező.

Az asztalnál ülő szülők furamód nem párok, de nem derül ki, hogy miért csak a vőlegény anyja és a menyasszony apja van jelen. Szerepük kicsit hálásabb: Albert Júlia mint házigazda újabb meg újabb fogásokat tálal, amikor pedig színen van, és ő is kénytelen az asztalnál ülni, tétlensége nem szembetűnő, mert nem sok dialógusba van beleszólása. Orbán Attila éppen ellenkezőleg, ha kell, ha nem, meséli a régi családi anekdotákat, ehhez feláll, előrehozott széken bohóckodik, de a többi szereplő nem nagyon értékeli a jeleneteit.

Szereposztási zavarok is akadnak: a menyasszony fiatal barátnőjének (Skovrán Tünde) férjét Boér Ferencre bízta a rendező, aki a menyasszony apját játszó Orbánnál lényegesen idősebb, de a nagy korkülönbségre nem játszik rá az előadás.

Valamelyest jobban kitalált figura A barát (Molnár Levente), aki affektál az egész előadásban, mindent lefitymál, de amikor arra kerül sor, hogy maga szerepeljen, kiderül róla, hogy nem több egy ripacs énekesnél. A következetlenségek őt sem kerülik el: a skatulyából kiszedett frakkra motoros bőrkabátot ölt, a hozzá tartozó és pilótasapkával és békaszemüveggel (nem valószínű, hogy a rendező azonosítani szerette volna a Szecsuáni jóember repülőjével).

A díszes társasághoz tartozik még két szereplő: Ina, a menyasszony húga (Albert Csilla) és egy idegen fiatalember (Galló Ernő), akik között romantikus idill szövődik. Jelmezeik át is helyezik őket egy más korba, de ez még nem elég, hogy valamire jussanak alakításaikkal. Ina az előadás első tíz percében pösze, majd megmagyarázhatatlan módon eltűnik beszédhibája. A fiatalember nem igazán tud mit kezdeni a fruska kacérkodásával, megpróbál szolid sznob álarcba rejtőzni, de aztán mégis elbújik a vendégsereg elől a rakoncátlan kislánnyal.

Anca Bradu rendező nyilatkozataiból az derül ki, hogy sokkal többet gondolt Brecht korai egyfelvonásosáról, mint amennyit előadásában sikerült megvalósítania. A tartalmatlan családi rituálék ábrázolása ma már tárgytalan polgárpukkasztás (mert a házasság előtti gyermekáldás nem elitélendő bűn), a konvenciók is átalakultak az utóbbi 80-90 évben, és ha valaki valóban lázad, az nem a kispolgári életforma ellen lázad. A fizikailag megsemmisített berendezés sem groteszk vagy abszurd, és nyoma sincs benne a rendező által említett némafilmes gegeknek (hiszen nincs törés-zúzás: magától omlik össze minden szék).

Talán a színpadot a nézőtértől elválasztó, a teljes színpadnyílás méretében felállított plexifal a legmarkánsabb és legjobban eltalált díszletelem: elválasztja tőlem, mai nézőtől ezt a fura és érthetetlen világot, de lehetővé teszi, hogy beletekintsek, mint egy nagy akváriumba, ahol fura, és különféle fajokhoz tartozó színes halacskák úsznak és tátognak.

Kispolgári nász

kapcsolódó írások

A fiatal Brecht lázadása