HAMLET

Hegyi Réka

Klasszikus Liliomfi

Erdélyi Riport IV. évfolyam 45. szám, 2005-00-00

Spiró György készített egy remek és nagyon korszerű átiratot a Liliomfiból, címe Fogadó a Nagy Kátyúhoz. A Marosvásárhelyen bemutatott előadáshoz a Szigligeti-darab régebbi, Mészöly Dezső által kifésült, Aldobolyi Nagy György ritkaságszámba menő élőzenéjével „musicallé” dúsított változatát találták megfelelőnek az alkotók. Nem lenne gond, hiszen a könnyedebb műfajú, szórakoztató előadásokat jó ízléssel előkészíteni és egy kikapcsolódásra vágyó közönségnek bemutatni talán a legnagyobb érdem és egyben a leghálásabb feladat. A korszerűbb átdolgozás viszont bizonyos maníroktól megóvhatná a sikerhajhászokat.

Önfeledt komédiázással kezdődik a Marosvásárhelyen bemutatott Liliomfi. A színészek lubickolnak szerepeikben, a néző pedig örül, hogy végre egy jól felépített, mértékkel ízesített vígjátékot kap ajándékba. Az előadás második felét sajnos már a harsányság és a túlzó játékmód jellemzi. Általában a fáradtság első jele: a színészek már nem tudják tartani a mértéket, megbicsaklik a hangjuk, elvétik a tempót, és egy idő után közvetlenebb reakciókat szeretnének kiváltani, a közönséget túlzásokkal (magyarán: ripacskodással) igyekeznek megnevettetni. Az első felvonásban még csak egy színész engedett a kísértésnek, a második felvonástól viszont egyre többen csatlakoztak a csapathoz. Természetesen voltak, akik be tudták tartani a mértéket, de sajnos az előadást ők sem tudták megmenteni az olcsó sikertől. Mert mondanunk sem kell, a közönség így is szereti kedvenceit…

A Liliomfit alakító Sebestyén Abára hárul a legnehezebb feladat: gyors váltásokkal, minimális jelmezcserével, nyílt színen ugrik bele újabb és újabb figurák bőrébe. Bár fel lehet menteni a Lilomfit alakító színészt azzal, hogy Liliomfi mint megírt szerep „csak ennyire képes”, de arra talán figyelmeztetni kellene, hogy a karikaláb és kacsázás, a raccsolás és franciás vagy németes kiejtés csak akkor meggyőző és tiszta humorforrás, ha következetesen alkalmazzák. Ha egyetlen bakit követ el (sajnos a bemutatón több is volt), az óramű-pontosságú játékszerkezet elromlik.

Kilyén Lászlónak (Szivai professzor), Balázs Évának (Kamilla) és Szélyes Ferencnek (Kányai fogadós) köszönhetően klasszikus bohózatba illő, remek pillanatok születnek a színpadon. A fiatalabbak közül a Mariska szerepét játszó Nagy Dorottya birtokolja azt a visszafogottabb játékot, amivel a naiva szerepe nem lesz túl harsány. Kárp György Szellemfit alakítja: egy idősebb „kortinamester” és a zöldfülű hősszerelmes (Liliomfi) barátsága jó vígjátéki helyzeteket eredményezne, de ez a sokrétű, kedves kapcsolat nem bontakozik ki a vásárhelyi előadásban.

„A népszínház két fő, meghatározó eleme a nemzeti színházi karakter és a korszerű színházi minőség” – vallja Gali László Jászai-díjas rendező, a népszínház híve. A klasszikus darab műsorra tűzése valóban a „nemzeti színházi karaktert” hangsúlyozza, az előadás mottójával felerősítve pedig a színház ars poeticája is lehetne. Az előfüggönyre pingált Petőfi-idézet így szól: „Legyünk büszkék reá, hogy színészek vagyunk.” Sajnálatos módon a „korszerű színházi minőséget” már hiába keressük az előadásban, pedig a mai színházról, a mai problémákról múzeumi játékmodorban nem lehet hitelesen szólni.

A vásárhelyi Liliomfi sorsa mégsem reménytelen: a közönség igényli ezt a műfajt, éppen ezért megérdemli, hogy az alkotók csiszolják a játékot, és ne csak egy-egy sziporkázó pillanat szülessen meg a színpadon, hanem számtalan...

Liliomfi