HAMLET

Hegyi Réka

Zökkenős, de nem botrányos

Szabadság / Spektákulum, 2006-02-24

Ken Ludwig, a nemrég bemutatott Botrány az operában című darab szerzője Kolozsváron is meghódította a színházlátogatókat. Az előadás műsorfüzete szám szerint kétszáz bemutatót említ, de ha valaki például az interneten keres rá a komédia eredeti címére (Lend Me a Tenor), akkor feltűnően sok találat, és szokatlanul sok előadáskép kerül felszínre.

A darab népszerűsége a klasszikus, évszázadok alatt jól bevált színpadi nevettetési módszereken alapul. A történet lényegében banális: valaki eljátssza másvalaki szerepét, esetünkben a clevelandi operaigazgató titkára, egy szürke eminenciás, beugrik Othello szerepébe, és mindenki elhiszi, hogy ő a várva várt világhírű vendégművész, az olasz hőstenor. A közönség tudja, hogy ki kicsoda, és hol kezdődött a félreértések sora, ezért jóízűen nevet. Természetesen az ókori qui pro quo technikát a szerző kiegészíti a bulvár színház legjobb kliséivel, majd korban közelebb álló környezetbe helyezi, és milligramm pontossággal adagol egy-egy szövegpoént vagy csípős megjegyzést a sztárok, direktorok, csicskások, rajongók vagy éppenséggel a sznob előkelőségek kinevettetésére.

Francia hagyományok szerint „jól megcsinált" darabról lévén szó, melyben fölösleges replika alig található, biztos sikert remélhet az a színház, amely műsorára tűzi a Botrány az operában című komédiát. Erdélyi társulatok közül talán a Temesvári Csiky Gergely Színház mutatta be először (Othello kerestetik címen, más fordításban), de nemrég a fővárosi Nottara Színház is műsorára tűzte. Az utóbbi produkció színlapján – elég nagy meglepetésünkre – hűdötten fedezzük fel a kolozsvári előadás stáblistáját: a rendezést (Bokor Péter), illetve díszlet- és jelmezterveit is (Puiu Antemir, Anca Marcu) ugyanazok a személyek jelzik. Sajnos nincs lehetőségünk összehasonlítani a két előadást, de a fotógalériák tanúsága szerint a díszlet azonos, a jelmezek viszont kicsivel elegánsabbak, a sajtóvisszhang pedig arról ad hírt, hogy a parádés szereposztású előadásban mindenki vígan és szabadon ripacskodik, hiszen ebben a műfajban ezért nem büntetés, hanem elismerés jár.

A kolozsvári bemutató is zajos közönségsikert aratott a bemutatón, de a következő előadásokon is majdnem teltház előtt játszottak a színészek. Jó hallani, hogy ennyi ember nevet és szórakozik egy tisztességesen színpadra állított komédián. Minden érdem a színészeké, és éppen ezért bosszantó, hogy az előadás első és legutóbbi megtekintése között azt lehet tapasztalni, hogy a szöveget most már jól tudják mindannyian, a poénok mégsem csattannak ugyanazzal az intenzitással. A produkció veszít ritmusából, feszességéből, és bizony a színészek is kezdenek túlzásokba bocsátkozni, nem érik be a szövegből adódó komikummal. Csak két feltűnő példát említenék: a bemutatón Saunders, a clevelandi opera igazgatója (Boér Ferenc) még csak annyit mond, hogy ha megromlik a banketten felszolgálandó roquefort, odaadják a műszaknak, ami önmagában elég éles poén, éppen ezért a második megtekintéskor (febr. 15-ei előadás) nagyon zavaró már a replika fokozása azzal, hogy „megkaphatja a műszak és a művészek". Lehet, hogy így van, a szerző és a színházi alkotók által ábrázolt milliőben ez mégis durva, bántó, nem odaillő megjegyzés.

A másik ok, amiért az előadás veszít feszességéből, a helytelen olasz nyelv túlzottan gyakori alkalmazása. Már a bemutatón is feltűnt, hogy az előadás Tito Merellije, a bolondos hőstenor (Hatházi András) nem beszéli helyesen, jó akcentussal az olaszt, éppen ezért arra számítottunk, hogy a végén kiderül róla, hogy ő is csak egy szélhámos, aki kihasználja a clevelandiak oktalan rajongását. Ha nem így van, és a színész nem tud folyékonyan halandzsázni olaszul, talán nem kellene erőltetni és gyakran ismételni az olyan szófordulatokat, amelyeket román nyelvtudásunk avat poénná („gusta langusta", „sugi celsti" stb).

Sajnos, ha a szövegben jól megkonstruált darabban csak egy kis, jelentéktelennek tűnő küllő (ilyen a szóban elhangzó poénok adagolása) meghibásodik, lehet, hogy összeomlik az egész káprázatos, jól felépített szerkezet is. S ha a szövegnél tartunk: furcsa, hogy elmarad az egyértelmű „happy end". Ekkora sikerű darabtól elvárható lenne, hogy a végén minden kiderüljön, a fiatal szerelmesek egymásra találjanak és frenetikus boldogságra hulljon le a függöny. A kolozsvári előadásban nem derül ki, hogy az igazgatón kívül mások is rádöbbentek már, hogy az egész este folyamán ünnepelt hőstenor nem más, mint az addig jelentéktelennek gondolt Max, a titkár (Galló Ernő).

Mint fennebb is említettük: a kolozsvári előadásban remek komédiások mutatkoznak be. Mielőtt az előadással szemben emelt további kifogásokat felsorolnánk, kalapot kell emelnünk előttük. A Max szerepét játszó Galló Ernőről korábban is kiderült, hogy rugalmasan pattogni képes, apró termetével a Fennvaló is arra teremtette, hogy nevettessen. Sajnos ez nem mindig szerencsés adottság: amikor a szerelmes fiatalembert kellene lássuk benne, akkor is csak nevetünk esendőségén, amellyel a nála lényegesen magasabb lány körül legyeskedik. A vígjátéki szituáció is csorbul, hiszen bárki meg tudná különböztetni Maxot Tito Merellitől, még feketére mázolt arccal, jelmezben is, hiszen a hőstenort alakító Hatházi Andrást magasabb, vállasabb mint Galló Ernő. Ezeket a lényeges fizikai eltéréseket nagyon szerencsétlen Othello-jelmezekkel próbálják megoldani: a mór sokkal inkább pojácára hasonlított azzal a kis kalpaggal, amit rávarázsoltak fekete parókájára. A kitömött felsőtesttel nem is lenne túl nagy gond, ha kemény bőrből készült mellény (vért) helyett nem néhány nevetségesen csüngő, boxzsák alakú kis izé himbálózna hőseink mellén. A historikus bő gatyás – cicanadrágos kombináció is elfogadható, de Max esetében ezek pipaszár lábakra simulnak, ráadásul gyalázatos kivitelezésű, inkább holdjáró bakancsra, mint csizmára emlékeztető hosszú szárú lábbeliben végződnek

Juliat, az operabarátok körének elnök asszonyát Borbáth Júlia alakítja. Az ő jelmeze telitalálat! Csupa-csipke rózsaszín költemény, amely nagyon előnytelenül áll rajta, de amelyben a korosodó, lelkes hölgy kitűnően érzi magát, sőt láthatóan meg van győződve arról, hogy érett bájaival képes lefegyverezni akár a világsztárt is.

Maggiet, a direktor naiv és rakoncátlan kislányát a pályája kezdetén álló Györgyjakab Enikőre bízta a rendező. Táncszínházi produkciókban főiskolás éveiben is föltűnt tehetsége. Ettől a műfajtól messze áll a prózai, ráadásul vígjátéki szerep, de a fiatal színésznő láthatóan könnyen vette az akadályokat, akárcsak valamivel tapasztaltabb kolléganői. A Szatmárról Kolozsvárra szerződő Kató Emőke Mariet, Tito Merelli feleségét játssza eleganciával. Hősnője divatlapokat búj, és féltékenységből követi férjét, de ezúttal pórul jár, mert látszólag nem is oktalanul retteg attól, hogy megcsalják. Vindis Andrea Diana szerepében eljátssza a végzet asszonyát, aki nem énekesnői adottságaival hódítja meg a férfiakat, mégis arról álmodik, hogy egyszer operadívaként válik híressé (egyelőre azonban csak hírhedt perszóna).

Mint említettük már, Boér Ferenc (Saunders) és Hatházi András (Tito Merelli) azzal rontják el szerepeiket, hogy néha megengednek maguknak nem a figurához és nem az előadáshoz illő improvizációkat.

Kulcsfigurává válik a Londiner (Szűcs Ervin/Balla Szabolcs) is, hiszen az előadásban ő az egyetlen, aki saját hangján mer (és tud) énekelni. Ennek köszönhetően a közönség titokban azt reméli, hogy ő lesz majd az est megmentője, aki beugrik a nehéz szerepbe. Nem baj, hogy ez nem következik be, de az már végképp nem érthető, hogy ha egy vidéki operatársulatról és amatőr énekesekről szól a történet, miért nem próbáltak saját hangjukon énekelni a színészek. Playbacket alkalmaznak, ami kitűnő, és egyszer poénként is elsüthető megoldás: a mindeddig béna Max egyszer csak Pavarotti hangján énekel. De a nevetés el is marad a második hasonló felvétel felcsendülésekor, mert ez a humorforrás nem kimeríthetetlen... (Még egy apró részlet, ha az operaáriák megválogatásáról szólunk: elég nagy bukta altatódalként énekelni a Nessun dorma kezdetű Puccini-áriát, hiszen tudvalevő, hogy a Turandot-beli helyzet (és szöveg!) arról szól, hogy senki sem alszik...)

A londiner operarajongása is őszintének tetszik, és ettől kedvessé válik figurája, mert úgy tűnik, a vendégművész szobájában legyeskedő társaságból ő az egyedüli, aki őszintén (nem sznobizmusból) rajong. Ki is derül, hogy a nagy Tito Merelli Carmen-lemezéért már gyerekként hatalmas áldozatokat hozott – de az egyetértő mosoly hamarosan le is hervad arcunkról, mikor kiderül, hogy azt a nagyon értékes lemezt, amely egyben ereklye is számára, hanyagul, borító és kemény tok nélkül hordja magánál (köztudott, hogy a bakelit kopik, karcolódik, és ha nem vigyáznak rá, értéktelen kacat lesz a ritka felvételből).

A fentiekhez hasonló kisebb-nagyobb zökkenők ellenére a Botrány az operában minden bizonnyal Kolozsváron is szép sikert fog megérni, hiszen a közönség szórakozni vágyik, Ken Ludwig és hőseinek kolozsvári megszemélyesítői pedig mesterei a nevettetésnek.

Botrány az operában